Vér, verejték, valutaalap

Míg 2008-ban két hét alatt megállapodott Magyarország az IMF-hitelkeretről, most fél éve annak, hogy bejelentették: ismét a Nemzetközi Valutaalaphoz fordulunk, ám november óta még el sem kezdődtek a tárgyalások. Külön rögzítendő: ha akkoriban azt írtuk a Magyar Hírlapban, hogy a Gyurcsány Ferenc által menedzselt IMF-kölcsönnel Magyarország a „szégyenlistára” került, bizony ma sem könyvelhetjük el a gazdaságpolitika sikereként a leendő nemzetközi hitelt.

A hitel az hitel, a kudarc az kudarc – bárki is van kormányon.

Tudniillik az úgynevezett „pénzügyi védőháló” (ez a számunkra fenntartandó 10-20 milliárd eurós hitelkeret kormányzati beceneve) nélkül nem, vagy csak nagyon drágán lehetne a magyar államháztartást finanszírozni, az államadósságot megújítani. Ráadásul hiába vagyunk tanúi a „költségvetési trendfordulónak” (copyright NGM), ha március végére már az egész évre tervezett államháztartási hiány kilencven százaléka összejött, és úgy tűnik, tízmilliárd forintos tételekből szükséges a büdzsét rendre összerakni – a friss hírek szerint most éppen negyvenmilliárd forintos kiigazítási „igénnyel” rukkolt ki a gazdasági miniszter a szaktárcáknak.

Ugyanakkor jó hír, hogy Pleschinger Gyula, a Nemzetgazdasági Minisztérium államtitkára – Fellegi Tamás fő IMF-tárgyalót követően – úgy nyilatkozott, hogy nincs B terv, mindenképpen lesz EU–IMF-megállapodás.

A hazai delegáció pedig „vért és verejtéket hullajtva” tárgyal – ez kommunikációból jeles, átütő ereje azonban már nincs.

Egyébként komolyan mondom, nem is értettem, hogy tripla bóvlis, magyarán hitelminősítők által befektetésre nem ajánlott országként, hónapokig mi értelme volt eljátszani a „puhuló elszántságot” a hitelfölvétellel szemben. Csak azért, mert valamelyest javult a piaci hangulat? Amiből végül is Magyarország nem tudott profitálni?! Pillantsanak rá a forint euróval vagy dollárral szembeni árfolyamának alakulására.

Eközben ugyanis mind több piaci szereplő kezdte beárazni a magyar fél időhúzó taktikáját, s így nem is csoda, hogy a magyar állam immár kilencszázalékos (!) kamatszinten tud kölcsönhöz jutni a nemzetközi piacon. Halkan jegyzem meg, hogy a dél-európai – mellesleg euróövezeti – uniós tagállamok már hét százaléknál bedobták a törülközőt, és külső segítség után néztek.

Hanem: Pleschinger államtitkár száz százalékig biztos abban, hogy lesz EU–IMF-megállapodás – csak az időzítés kérdéses. Szerinte a labda odaát van, és mi sem természetesebb, hogy a mi részünkről sérelmezzük: az Európai Unió politikai ügyeket is kever a hiteltárgyalások feltételei közé.

Ezen panaszunk viszont senkit sem érdekel. Részint azért, mert Brüsszel arról állapodott meg korábban Washingtonnal, hogy az IMF-kölcsönt alapvetően az EU illetékesei bírálják el. S további kellemetlenség az is: már Kína is csak áttételesen finanszírozza az arra rászorulókat; az IMF–EU-vonalon keresztül.

Másrészt, miután nem a hitelnyújtók kérnek kölcsönt, hanem Magyarország, az államnak kell produkálnia a feltételeket.

De álljon itt néhány friss makrogazdasági jelzés, amely talán az eddigieknél is jobban ösztökélheti a magyar felet: másfél havi csúcson a magyar csődkockázat, a tavaly szeptemberi tetőzés után hónapok óta csökken a Magyar Nemzeti Bank devizatartaléka, a vállalati beruházások összeomlása miatt rendkívül rossz a magyar gazdaság növekedési kilátása, nem jön a működő tőke, az államadósság hetven százaléka pedig már a külföldiek kezében van.

Ezek a tényezők – a külső és belső sokkok tekintetében – egyedülálló sérülékenységgel párosulva jelentős kockázatokat jelentenek, és még tartósnak is ígérkezhet a folyamat. Nem beszélve arról, hogy ténylegesen befagyaszthatja az unió a kohéziós alapokat, és az adósságválság egy újabb hulláma is kialakulhat a világgazdaságban.

Vér és verejték után akkor fogunk csak igazán könnyezni!