Nincs Dörner-ügy. SZDSZ-ügy van.

Szélsőséges, rasszista, újnyilas, náci, no és természetesen antiszemita – sistergő gyűlölet zúdul Tarlós István főpolgármesterre, miután kinevezte az Új Színház élére Dörner György színművészt, aki intendánsaként nem átallotta Csurka Istvánt megnevezni. Meg kell hagyni, ekkora pofont rég kaptak a tolerancia és a sokszínűség maguknak kizárólagos jogokat vindikáló felkentjei. A modorosan elvont affektálás, az intellektualitás csúcsának lila ködös világfájdalma, a kültelki formanyelvű altesti humor, a szexuális defektusokat tematizáló – és mindezt közpénzből szorgoskodó – kultúrzselé kellős közepén? Ezt aztán nem tűrhetik.

Dühtől fuldokolva és szédelegve, kifordult tekintettel, idegesen hadonászva és toporzékolva hívják az egek bosszúálló villámait, de azok csak nem akarnak lesújtani. Így hát fújtatnak rendületlenül és habzik a szájuk.

Miért is? „A kígyó-természet, lárva, valamely álcás féreg fondorlatos cselekkel a művészek közé fúrta galand-csápos fejét. Kufár a templomban, kereskedő a szentélyben. Sokszor csak a művész kivételes érzékenysége ismeri fel az álművészeket, egyedül csak ő tudhatja, mint válik el a sólyom a gémtől. Az álművészek: csuklyás besurranók, akik hatalmat követelnek, akik rendeletekkel kormányozzák saját jólétüket, akik – mint a rák a sejteket – pusztítják az igazi művészt: a halhatatlant a halálba kergetik. Ezek kompromittálják a céheket, a munka szentségét, ezeket kell kiseprűzni a színházi életből. (…) Én a harcos humánum zászlaja alatt ezeknek teljes félreállítását, lokalizálását, kirekesztését követelem. Különben a művész pusztul bele, különben helyet kap a zavar, a káosz, »rendetlenség«, pedig hivatásunk a Rend. Az álművésznek szüksége van a zavarra, hiszen csak a maga hatalmát és a maga önös, bűzös érdekeit tartja szem előtt.”

A fenti idézet Latinovits Zoltántól való. Ha élne, mára őt is antiszemitává, újnyilassá, nácivá gyűlölte volna az általa sebészi pontossággal jellemzett televény, mely – szűkölve tőle – gyalázkodó, rágalmazó „kritikákkal” űzte halálba. E televény lakói hörögnek most, mert tűrhetetlennek tartják, hogy februárban Budapesten megkezdi működését egy magyar színház, mely tiszteli a műveket és azok szerzőit. Semmi szellemeskedő átértelemzés, semmi gátlástalan intellektuális erőszak, semmi szürke posztmodern. Ez pedig halálos bűn, maga a megfeketedett antiszemitizmus.

Dörner György és Csurka István nem fér bele – nem is akarnak beleférni – azon budapesti színházi, művészi krédóba, melyet a főváros eredendő arculati elemének gondolnak a mások létezését tűrni sem hajlandó tolerancia-bajnokok. A színművész és az író-dramaturg nyíltan vállalja, hogy politikus színházat akarnak megvalósítani.

– A művészet, a színház ne politizáljon! – ordítják azok, akik hetente aláírnak valamely rossz ügy vagy kétes egzisztencia mellett, s akik rendre késztetést éreznek magukban annak nyilvános megállapítására, hogy ki antiszemita (és úgy vélik, sokan azok).

De hát lehet-e a köz ügyeit, a mindennapi sorsot figyelmen kívül hagyni egy művésznek, különösképp egy magyar írónak vagy színházi embernek? A klasszikus görög drámák egytől-egyig társadalmi problémákat feszegettek, a magyar irodalom pedig nem létezhet Balassi, Berzsenyi, Arany, József Attila és még sok nagyság nélkül. Nem létezhet például Szabó Dezső nélkül, aki a maga kíméletlen igazmondásával világosította meg a problémát: „Azt kérdezni: szabad-e az írónak politikai, közéleti problémákat vinni műveibe: olyan bölcsesség, mintha ilyeneket kérdezek: szabad-e az írónak barna szeműnek lennie? Szabad-e az írónak százhetvenhat centiméter magasnak lennie? Zongorázhatik-e a tankerületi főigazgató? stb. Mégis: miért ismétlődnek meg újból és újból ezek a zömök ostobaságú vitácskák? Válasz: a lelki kozmetika mély szükségeiből. Ezért: hogy a gyávákra ne azt mondják, hogy gyávák, hanem: művészek. Hogy a közömbösökre ne azt mondják: nemtörődők, hanem: művészek. Hogy arra, ha valaki megszökik a magyar szenvedések segítséghívásai elől, ne azt mondják: dezertálás. Hanem: l’art pour l’art. És ezért is: hogy a kicsinyeknek ne ez legyen a nevük: pirinyók. Hanem: tiszta művészek.”

Hát még akkor mekkora a baj, ha az Új Színház élén bekövetkező őrségváltás miatt dühödten fújtatók nem is akarnak megszökni a magyar szenvedések segélyhívásai elől, hanem szívós tudatossággal fokoznák azokat, ugyanakkor, ha tehetnék, elhallgattatnák, megtiltanák a sorsfelmutatást. Ezért ordítanak most. Mert fáj a tyúkszemük.

A Dörner György pályázatában színpadra állítandóknak nevezettek közül Vörösmartyt és Katonát még csak-csak eltűrnék, hiszen rég meghaltak, közvetlenül nem veszélyeztetik a pesti televényt, de Németh László holtában is tektonikus erejű társadalomformáló nagyság, Gyurkovics Tibor a maga sziporkázva ragyogó intellektusával megkérdőjelezhetetlen hitelességű mérce, melyhez viszonyítva a freudi ihletettségű pszichoszínházasdi sürgölődői igencsak apró lények, a kortárs magyar dráma legnagyobbja, Csurka István pedig az emblematikus televény számára maga a baljós végzet.

Most aztán siratják az elveszített őrposztot, noha – sajnos – bőven marad még a kezükben. De nekik minden kell. Következetes aljassággal Dörner-ügyről írnak és beszélnek, pedig Dörner-ügy nincs. SZDSZ-ügy van. Kirekesztő, magyarellenes felfogásuk totális rendszert kíván a kultúra minden területén, ezért sófározik, csörömpöl, kattog a nemzetközileg is jól felépített politikai és médiahátország.

A tüneményes Weöres Sándor Majomország című költeményét idézve, „majomvacsoraemléktől zúg a majomreterát.” Köztudott ugyanis, hogy a jó emésztéshez elengedhetetlen a jó lelkiismeret és a mentális egészség.

Ágoston Balázs, demokrata.hu