- 0
Errare humanum est, azaz tévedni emberi dolog – mondja a jól ismert latin mondás. Tévedni lehet, rosszul dönteni – hibás vagy elégtelen információk alapján – lehet, de felismerni s korrigálni a hibát nem csupán jog, hanem éppen a többség érdekében kötelesség is. S minél előbb ismerjük fel a tévedést, minél előbb változtatunk, helyesbítünk, annál kisebb az okozott kár.
Persze csak akkor kell módosítani a korábbi elképzelésen, ha valóban meggyőződtünk a döntés helytelenségéről. Akkor azonban késlekedés nélkül. Ilyen esetben a józan többség, az adófizető állampolgárok döntő része elsősorban nem a korábbi hibás döntés meghozóját látja, hanem az érvek súlya alatt meghajló, a hibát felismerni és elismerni képes, felelősségteljesen gondolkodó, országáért, nemzetéért felelősséggel tartozó, erkölcsi tartással is bíró, a tévedhetetlenséget nem zászlajára tűző vezetést.
Ennyi általánosság után a konkrétum: az egykulcsos adó. Ez a közgazdasági kérdés nem egyszerű aritmetikai feladat. Ezzel magyarázható, hogy felkészült, elismert szakemberek, kiváló közgazdászok között is igen erőteljes véleménykülönbség lehet, más tények, adatok, kül- és belgazdasági háttér-információk figyelembevételével eltérő eredményre, következtetésekre jutottak.
Már a bevezetés tervezésekor is úgy véltem, hogy az egykulcsos adó egyértelműen rossz, s nem fogja azokat a vélt előnyöket (például a kis- és középvállalkozások segítése s ezáltal jelentős számú, új munkahely teremtése) igazolni, amelyek miatt a 2010-ben felálló új kormány ezt az intézkedést meghozta. Nem hiszem, hogy túl sok olyan ember volt Magyarországon 2010-ben, aki nálam jobban örült annak, hogy nyolc év súlyosan elhibázott és – mondjuk ki bátran – nemzetellenes politikáját követően a jobboldal, a nemzeti erőket képviselő irányzat került hatalomra. De igyekszem objektív lenni, s úgy vélem, fel kell emelni szavamat akkor, ha komoly hibát észlelek. Nem vagyunk ugyanis olyan gazdagok (sőt nagyon is szegények vagyunk!), hogy mellőzhetnénk olyan forrásokat (itt adóbevétel), amelyek a külföldi adósságállomány jelentős mérvű csökkentéséhez nélkülözhetetlenek.
Nem volna szabad csupán presztízsokokból mereven ragaszkodni a korábban elképzeltekhez, merni kell a hibát beismerni. S most nem csupán néhány – számomra meghatározó jelentőségű, irányt mutató, kiváló felkészültségű – közgazdász (Chikán Attila, László Csaba) véleményére támaszkodom, hanem elsősorban baráti-ismerősi köröm álláspontjára, amely röviden így fogalmazható meg: az egykulcsos adó rossz, mert gazdasági szempontból nem előnyös, társadalmi-erkölcsi szempontból pedig kifejezetten káros. Ugyanis egyrészt ennek következtében az ország kasszájába az adóból jóval kevesebb folyik be, mint mondjuk a kétkulcsos adórendszer esetében, holott ezer helye (például közoktatás, egészségügy, vasút-korszerűsítés) lenne a bejövő pénznek a már említett adósságcsökkentésen túl is. A másik, nem kevésbé fontos indok a társadalmi kiegyensúlyozottság kérdéséhez kapcsolódik, hiszen az egykulcsos adó a gazdagokat még gazdagabbá teszi, s ezáltal még inkább nő a különbség a szegények és a tehetősek között. Egy olyan országban, ahol kormány azt hirdeti, hogy szociálisan érzékeny, erre oda kellene figyelni, s ugyanakkor nem téveszteni szem elől, hogy sajnálatos módon az ország lakosságának legalább 10-15 százaléka mélyszegénységben él, és a korábbi középrétegből is (például a devizahitelek bedőlése miatt) egyre többen kerülnek a szegénységi küszöb alá.
Nem elhanyagolható összegekről van szó. Hadd hozzak egy friss, konkrét példát. Bejelentették, hogy az utóbbi időszak legnagyobb áfacsalását (egymilliárd forint) leplezték le a Nemzeti Adó- és Vámhivatal pénzügyi nyomozói egy sertésfelvásárlással és húsforgalmazással foglalkozó cégnél.
Nos, Magyarország leggazdagabb emberének (évi jövedelme hétmilliárd forint) ennél nagyobb összeg marad a zsebében a most bevezetett egykulcsos adó és a korábbi adórendszer alkalmazása során számítható adó különbségeként. Erre van az országnak szüksége? Nem lehetne az ilyen milliárdokat inkább útépítésre, óvodák korszerűsítésére, a kultúra támogatására, a kórházi várólisták megszüntetésére fordítani? Nemes, a társadalom többsége által jó szívvel támogatott célokra hasznosítani?
A cikket egy latin mondással kezdtem, legyen hasonló a befejező rész is. Audiatur et altera pars, azaz hallgattassék meg a másik fél is. Nos, én képviselem a másik felet. Én is. Sokan vagyunk. Meg kellene hallgatni a véleményünket! Meghallgatni s aztán cselekedni! Hogy a nyolcvan esztendeje született színész, Latinovits Zoltán álma – szeretnék egy boldog, szabad országban boldog és kiegyensúlyozott embereket látni – egyre közelebb kerüljön hozzánk.
