- 0
Földi László nagyon kemény írása!
Egyre világosabb, még ha szellemi sötétítő függönnyel akarják eltakarni a nyilvánvaló látványt, akkor is, hogy Európa rendje ellen újabb támadás kezdődött, mely akár katonai összeütközéshez is vezethet.
Mert mi is történik, mi is történt az elmúlt harminc évben Európa földjén? Az első tizenöt év biztató társadalmi változásai nyomán a szocialista országok visszatértek a polgári értékrendhez, ami egy pozitív víziót vetített előre. Annak az illúzióját is magában hordozta, hogy végre egy egységes és erős Európa indul a XXI. század felé. Egy olyan Európa, melyet politikai és biztonságpolitikai értelemben két óceán határol, az Atlanti-óceán nyugaton, míg keleten az Oroszország partjait mosó Csendes-óceán. Remény volt arra, hogy a megosztottság helyett az összetartozás történelmi értékrendjét fogjuk követni. Néhány gyermekbetegséggel terhes, mégis reménykeltő tizenöt év után már azt is feltételezhettük, hogy egyenrangú kapcsolat alakul ki Nyugat-Európa és az addig ellenségnek tekintett keleti országok között, beleértve Oroszországot is.
Aztán jött a második tizenöt év az ukrán válsággal, az illegális migrációval, vagyis Európa elleni invázióval. Kijózanító volt, ahogy világossá vált, szó sem lehet egységről, diszkriminációmentességről. Nem valósul meg a nagy egyesülés, az egyenrangú és kölcsönösségen alapuló együttműködés. Nemcsak az esély ment el, hanem folytatódhatott az újabb hideg/hibrid háború. Az erjedés tökéletes élesztője volt az idegen kultúrák beáramlása jól álcázott humanitárius mázzal leöntve. Az invázió megítélése alapvető véleménykülönbséget okozott az Európai Unión belül, ahogy egész Európában is. A befogadó társadalmak eleddig nem tapasztalt problémákkal néztek és néznek szembe: terrortámadás, kulturális megosztottság, egyenlőtlen szociális ellátás a törvénytelenül érkezők javára. Bűnözési hullám korábban nem tapasztalt formái jelentek meg békés országok mindennapjaiban. De ami leginkább tudatosan provokált elem volt, a politikai feszültségek mélyítése válogatott eszközökkel és módszerekkel.
2021-re világossá vált a cél: minél nagyobb káosz elérése, a globalizmus kiteljesítése a gyakorlatban, vagyis a nemzetállamok megszűnésére tett kísérlet. Európa ugyanis évszázadok alatt tökéletesítette társadalmai működését, élte választott erkölcsi normái mentén mindennapjait, és kiindulópontja volt a világ fejlődésének. Az egyébként befogadó kontinens nem lehet ideözönlők, integrálódni kevésbé akarók menhelye. Ez olyan energiákat von el a normális élettől, ami nem gyógyuló sebként marad meg Európa államainak társadalmaiban.
Néhány évvel ezelőtt volt esély arra, hogy a normalitásunk elleni támadást visszaverjük. Ezt szolgálta a V4-ek megalakulása, Matteo Salvini olasz belügyminiszter törekvése, miszerint az olasz partoknál megálljt parancsoljon a törvénytelenségnek, Sebastian Kurz osztrák kancellár szembefordulása az illegális migrációval, már csak azért is, hisz Bécs általános iskolai tanulóinak 60 százaléka már muszlim hátterű.
De a Balkán is ébredezni kezdett, ahogy egyre több nyugat-európai globalizmust ellenző politikai csoportosulás kereste egymással a kapcsolatot. Vagyis Európa felébredt Csipkerózsika-álmából, és jelezte, élni és nem elsorvadni akar. Volt is pánik Brüsszelben, Berlinben, sőt Párizs politikai vezetői is egyre többször tárgyaltak a háttérhatalom embereivel, és nem csak Sorossal. Új muníciót és ötletet gyűjtöttek, hogy a számukra elfogadhatatlan tendenciákat megállítsák.
Lássuk be, a nem kispályás társaság rálelt a megoldásokra, és visszavette a kezdeményezést. Salvinit bíróság elé idézték, mert védeni merészelte országa határait az illegális beáramlástól. Kurz kancellár egy „ügy” miatt lemondásra kényszerült. Csehországban a Babiš-kormány elvesztette a választást a tulajdonképpen nehezen összetákolt ellenzékkel szemben, miként Bulgáriában is a Nyílt Társadalom Alapítvány által pénzelt erőtér került hatalomra, mindenki megdöbbenésére. Nyugat-Európában a parlamenti választások győztesei szocialista, kommunista identitású pártok lettek, nem kevés manipulációt követően.
És máris elérkeztünk a lengyel válsághoz, mely nem más, mint egy V4-ekhez tartozó ország elleni újabb támadás.
A lengyel–belarusz határincidens nemcsak a migrációról, illetve két ország ellentétéről szól. Egy próbajáték arra, hogyan lehet hibrid háború keretében forró háborút kiprovokálni. Azt akarják elhitetni, hogy Oroszország és Belarusz a migránsok hadseregével indulna Európa meghódítására, és a Nyugatnak ezt kellene minden áron és eszközzel megakadályozni.
A kommentárokból ítélve nem is elvetélt ötlet, hisz a média buzgón hirdeti ezt a képtelen állítást, és követelik a két ország megbüntetését. Mintha felnőttóvodában lennénk. Vagy ki tudja? Lehet, hogy már annyira nagy a baj, hogy kénytelenek lesznek igénybe venni a NATO haderejét, ahogy hisztérikus nyilatkozatokban felmerült? Na, nem az NGO-k által feltüzelt hőzöngő migránsokat kell majd féken tartaniuk, hanem Oroszország elleni katonai műveletre készíthetik fel a szövetséget, melynek – ne feledjük – Magyarország is tagja. Csak zárójelben: hol volt a NATO-parancsnokok ügybuzgalma, amikor az elmúlt hat évben a kontinens partjait kellett volna védeniük?
Mindezen történések mögött legalább két tanulság felrémlik, illetve három. Az egyik az, hogy harmincegy évvel ezelőtt az illegális határsértők nem próbálták volna áttöri egyetlen európai ország határát sem, mert a legsúlyosabb következményekkel kellett számolniuk. Ezen a ponton a hamis párhuzamok miatt újra le kell szögezni, hogy 1956-ban egy európai nemzet polgárai kértek bebocsátást más európai nemzetek országaiba, nem pedig távoli földrészekről és országokból, Afrikából, a Közel-Keletről és Afganisztánból érkezett idegen tömegek, főként katonakorú fiatal férfiak, akik s amelyek szándékairól, kilétéről és származásáról általában semmit sem lehet pontosan megállapítani. Csak azt, hogy jönnek, feltartóztathatatlanul. Márpedig az azonos földrajzi-kulturális háttér és identitás döntő jelentőségű, gondoljunk csak a beilleszkedett és sikeres magyar mérnökök és szakemberek sokaságára Nyugat-Európában, Amerikában, Ausztráliában vagy Kanadában.
A másik, hogy nagyon nem kívánatos dolog harciaskodni olyan ország határának közelében, amely képes visszavágni. (Magyar vonatkozásban gondoljunk csak a rossz emlékű röszkei csatára.)
De ebből következően a legfontosabb tanulság, hogy a történelem ismétli önmagát, és a múlt mindig küld rejtett üzeneteket. Például azt, mi történt 1939. szeptember elsején Lengyelország egy másik határszakaszán és hová tudott fejlődni egy aprónak tűnő incidens. És ki tudja, talán a jövőről is érkezhet tanulság, mert ne feledjük, Magyarország is választásra készül, és úgy tűnik, megkezdődött a szövetségeseink kiiktatása.
Földi László
A szerző titkosszolgálati szakértő
