- 0
Magyarország beteg. Súlyos beteg. A tünetek aggasztóak. Először itt van a rendőrszakszervezet és a tüntetések. És a szakszervezeti vezető, aki azt mondja, hogy nem tudja garantálni a tüntetések békés jellegét. Ezt merészeli mondani!
Egy egészséges országban ezért kommandósok törnék rá az ajtót, csuklyát húznának a fejére, és börtönben rohadna meg. Ugyanis
1. A hatályos törvények szerint bármely tüntetés szervezője felel a tüntetés békés jellegéért, s ha erre képtelen, köteles a tüntetést lefújni;
2. Mindez hatványozottan áll egy rendőri vezetőre; 3. Ezzel a kijelentésével Kónya Péter megszegte esküjét, és leköpte az Alkotmányt (na nem az újat, hanem azt a régit, amely a mögötte állók szerint a létező alkotmányok legjobbika).
Kónya Péter provokátor. Megbízást teljesít. Vagy elment az esze. De egészséges országban – ismétlem – ezt nem tehetné meg büntetlenül. De itt megteszi, és a mögötte állók kontráznak neki, a baloldali sajtó a Népszavával és Bolgárral az élen polgárháborút vizionál és dörzsöli a tenyerét.
Magyarország beteg.
A tünetegyüttes része mindaz, ami a Nemzeti Színház körül zajlik. És most mindjárt az elején szeretném leszögezni: mindezért nem Alföldi Róbert a hibás. Legalábbis nem elsősorban. Alföldi Róbert egy tehetséges ember. Megverve sorsának s hajlamainak minden boldogtalanságával és frusztráltságával. Sorstársai többnyire pótcselekvésekbe, alkoholba, önpusztításba menekülnek, vagy szégyellik magukat. Alföldi a művészetben találja meg boldogtalan életére a gyógyírt. És ezzel nincs semmi baj. Bármelyik színház élén helye lenne, egyetlenegyet kivéve: a Nemzeti Színházat. Ugyanis Alföldi Róbert életműve önnön balsorsának lenyomata – ezt azonban mégsem avathatjuk Nemzeti Üggyé. Ez itt a probléma. A fő felelősség azoké, akik őt éppen a Nemzeti élére tették. S mindezzel együtt egészen biztos vagyok benne, hogy a Tragédiából Alföldi legjobban éppen a római színt rendezte meg. Ugyanis a római szín a mi korunk, s Alföldi minden bánatával a mi korunk hőse. (Amúgy persze roppant kíváncsi vagyok, ha mondjuk a debreceni színház igazgatója viccelődött volna szopásügyileg mondjuk a Népszava újságírónőjével, akkor vajon a Népszava megvédené-e őt. Ugyan! Dehogy védené! Teljes erőből követelné azonnali eltávolítását…)
De hát Magyarország beteg.
Magyarországon a magát szocialistának nevező és országrablásra szakosodott banda őrjöng, ha az állam visszavásárolja a legnagyobb és legerősebb cég részvényeit az oroszoktól. Mert minálunk, a beteg országban, a szocialisták építik le az államot, bűnszövetségben a liberálisokkal.
Magyarország beteg.
Súlyos beteg.
Állunk a műtőben, kezünkben szike. Muszáj műteni. Vágni, fertőtleníteni, s aztán mindent újrakezdeni.
Állunk a műtőben.
Baloldalról köpködnek befelé, és próbálják még jobban elfertőzni azokat az üszkösödő sebeket, amelyeket ők okoztak.
Jobboldalról egy faékkel, egy rozsdás ácskapoccsal és szaros gumicsizmában dörömbölnek a műtő ajtaján, a sziklaszilárd ostobaság rendíthetetlen hitével, amely szerint faékkel és rozsdás ácskapoccsal kell gyógyítani.
Hogy is mondta a miniszterelnök a választási győzelem éjszakáján? „Tisztában vagyok vele, hogy életem legnehezebb feladata előtt állok.”
Tudtuk mi is.
De erre azért nem számítottunk.
De ha ez a műtét most nem sikerül, akkor Magyarország meghal.
Ezért nincs visszaút.
Ehhez képest kéretik a maga helyén értékelni akár Alföldit, akár Kónya Pétert – akár akárkit. Mondom még egyszer: nincs visszaút.
