Ágnes asszony

Akiket én hatalmuk csúcsán, tanácselnökként, téeszelnökként, párttitkárként láttam, ’56-ban még pufajkás gyilkosok voltak, de idővel megszelídültek, és a vége felé határozottan emberi hangot ütöttek meg az alávetettekkel.

Ezek a velejéig aljas, rafinált, karrierista gazemberek a nagy közösből rendszerint annyit szakítottak ki, amennyi a maguk makkoscipős, május elsejei boldogságához kellett. Nem fociztak nagyban, arra vigyáztak csak, hogy még véletlenül se a saját kezük munkájával épüljön fel a suttyomban összehozott balatoni nyaraló. Ha aztán a kiskatonák felhúzták a házat, kezükben a Kinizsi sörrel hátradőltek, nagyot böfögtek, és derűsen nézték a part menti fűzfákat.

No, de itt van nekünk Heller Ágnes és baráti köre. Ők kezdettől fogva túlláttak a kádári limeseken. Már akkor szabadon és kötetlenül Nyugatra utazgattak, amikor te, kedves olvasó, a zoknidba rejtegetted a feketén beváltott schillingeket, ha három évente nagy kegyesen kiengedtek a bécsi nagynénihez. Heller Ágnesék törvényen felül álltak. Most, 2011-ben kiderült, mi volt ennek az ára. Látványosan megalázták magukat szóban és írásban, „önkritikát gyakoroltak”, csúsztak-másztak a porban, aztán kézcsók a gazdinak, és máris kézbe vehették az útlevelet, irány a megvetett és lenézett nyugati világ…

Mondják, az ötvenes évek kultúrcézárja, Révai József előbb betiltotta a teljes modern francia irodalmat, majd kormánygépen meghozatta magának a legújabb regényeket: élvezettel olvasgatta őket, hiszen pontosan tudta, micsoda értéket zárt el a magyar „dolgozóktól”. Heller Ágnesék pontosan ezt a becstelen játékot űzték az országgal: írták, írogatták a maguk hagymázas baromságait, hol elzárkóztak, hol megtagadtak, hol ünnepeltek, hol lapultak, a lényeg az volt, hogy az útlevél mindig kéznél legyen.

Mennyire beszédes a lapunkban most közölt Heller-levél: jaj, nagyon sajnálja Ágnes asszony, lebecsülte az egyszerű melósokat, de most leleplezi ideológiai eltévelyedéseit, szánja-bánja bűneit, és térden állva kegyelmet kér a szeretett párttól. Mégis különös hiányérzetünk támad, mert önkritika ide, megalázkodás oda, a végén csak nem került kapanyél Ágnes kezébe. Tehenészetben – tudtommal – nem tűnt fel, rozsdás szögekkel borított gyártelepen sem látták, nem zötykölődött a hajnali buszon, és nem ájult el a futószalag mellett. Fogalmazhatnánk úgy is, hogy a melósimádó körítés csak fordulatos kibúvó az ő esztétikába és metafizikába zárt, külön bejáratú életében.

Heller Ágnes semmilyen nyomot nem hagy maga után. Marxizmusból, lukácsizmusból, valamint Fehér Feri bácsi asztali mondásaiból összetákolt, zavaros gondolatfüzérei már régen szétporladtak. A kutya nem beszél munkásságáról, régen nem beszédtéma egyetemen, társaságban, egyáltalán nem számít, hogy éppen mit ír, mire készül. Heller Ágnes a magyar filozófia Zalka Mátéja. Sokan tudjuk, hogy létezett egy ilyen nevű személy, írt és partizánkodott egy időben, de három épkézláb mondatnál többet aligha tudnánk összekalapálni róla. Teljesen mindegy, hogyan ájuldozik negyvenkét darab barátja, pár esztendő, és tényleg senki sem emlékszik arra, hogy Heller Ágnes sanzonokat énekelt-e a sarki Ibolya presszóban, vagy Vajda Mihály legjobb barátjaként alakította az el nem kötelezett világutazót.

De valami emlékezetesen mégis hagyott maga után: tízmilliókat csípett fel nagy ívű tanulmányaiért, és eltagadta a 2006-os rendőrterrort. Ennyi biztosan megmarad a munkásságából.

És még valami… Bágyadt, ködös őszi délutánokon, amikor kinn peregnek a sárga levelek, és jókedv után kutatunk a szobában, elővesszük majd Heller Ágnes szerelmes levelezését. A címzett: az MSZMP, a tárgy: térdelve rimánkodás. És akkor elmondjuk majd unokánknak, hogy volt idő, amikor a szellemi tunyaság és becstelenség annyira eluralta Magyarországot, hogy ennek a nőnek nem a sarki trafik jutott, ahol rikácsoló hangján rágógumit és szofit kínálgatott volna, hanem még ő szabott itt nekünk ízlést, utat, filozófiát.

Az unokánk pedig jól kikacag minket, hogy hagytuk magunkat. Heller… kicsoda is, kérdezi kacsintva a kis unokám, és egymásra nevetünk majd a sárguló őszben. Aztán nagypapa levesz egy Mikszáth-regényt a polcról, és jól elbeszélgetünk irodalomról, magyar világlátásról, tisztességről, helytállásról, örökségről.