- 0
Elképzeltem, hogy eddigi karácsonyaim fenyőfáit mind-mind elültettük volna. Valahová, a mindenség egy kicsike darabjára, oda, ahol „a gazda bekeríti házát”.
Most lenne egy kis erdőcském. Csalitom. Vagy – mert így mégiscsak könnyebb elképzelni – egymás után ültettük volna őket s két sorban, akkor egy fasorom. Benne a legidősebb fenyőm ötvenhét éves, utána ötvenhat (rajta lenne egy nemzeti színű szalag), és így tovább. Ha szellősen ültettük volna a fenyőket, két sorban, hagyva közöttük legalább négy méter távolságot, akkor most lenne egy száztizenkét méter hosszú fasorom.
Száztizenkét méter séta az eddigi életem.
Puhán lépkednék a lehullott tűlevelek szőnyegén, legidősebb fenyőm ágai közt vén varjú, legfiatalabbikon cinkelegény rakna fészket.
Fáim alatt pedig a csend tanyázna, s a csendben az emlékek…
…Szenteste sétálok végig a fasoromon.
A vén varjú otthonától kezdve.
Ott egy rácsos kiságy, benne én, nagyanyám értem imára kulcsolt keze, s emléktelenség. Paradicsom bűnbeesés előtt.
Aztán lassan derengenek az emlékek. Rengeteg-rengeteg műanyag katona az egyik fa alatt – talán a negyedik lehet a sorban –, és addig még soha nem voltam olyan boldog. Talán. És nagyanyám imára kulcsolt keze. Értem.
Kicsit idébb színes papírokból vágok ki karikákat, s Technokol Rapiddal összeragasztgatom egy hosszú láncba. Az én színes papírláncom most a fenyő egyik dísze, és fogjuk egymás kezét, és énekeljük a gyertyafényben és csillagszóró-ragyogásban, hogy „mennyből az angyal…”, és egészen pontosan érzem és tudom, hogy mivelünk soha nem történhet semmi baj. Nagyanyám pedig imára kulcsolja kezét…
Bayer Zsolt
A szerző publicista.
A teljes cikket ITT olvashatják el!
