- 1
Köd volt mindenfelé, mintha ködből jött volna Anderjás király palotája elé. Mint ködből idehajított kő, egyenesen haladt, bátran előre a gödrös köves budai váron át. Senki sem állította meg. Csak torony csúcsán ragyogó arany kakas kukorékolta el magát s rázta meg szárnyát, északról egyszerre délre fordult.
– Hahó – rikoltotta – hahó.
Anderjás komolyan nézett magasba s megfenyegette ujjával kakasát, azzal fellépett az első lépcsőfokra.
Akkor rávicsorította fogát kőoroszlán, szinte visszahökkent tőle, nagy fene pofáját magasan tartotta s dülledt szemekkel, előre kiálló gömbölyű fogakkal némán meredt rá, az is meg volt dermedve, meredve.
Anderjas megállott, bitang kőkutyával szembe vert s tudta, hogy meg van babonázva, őneki nem árthat s fellépett a második grádicsra.
Tárva volt a kapu, királyi vár nagy vasas kapuja, de ő előtte sárkánykígyó megvonaglott bronzból verve s sziszegő nyelvét messze kivetette, kettős szóró nyelvét, tajtékozva villant eléje s ő magasra emelte előtte kezét: kövek, ércek meredt alakja nem engedett, semmi kísértés rajta nem fogott, hiába őrizték szörnyeteg állatok, az emberi szív akarata áthaladt a hármas varázskörön. Most kisütött a nap s ezer szemmel nézett utána, amint belépett a tornácra. Anderjás eddig békén viselte el a támadásokat, melyek mindenfelől megrohanták, de most rettenetesen összeijedt. Mintha szemrebbenés alatt elmúlt volna minden, vége volt ködnek, csöndnek, kisütött a nap és meghalt a mese.
De már előre dülledt nagy homloka bent volt a setétben, süvege, zsírosra kikent hosszú gyér hajával belevágódott a sorsba s már iszonyodott megfordulni, csak tovább, csak tovább bé palotába.
Bent jó volt, setét volt, itt még tartott a köd, nyirkos volt a lélegzet, dohos az álom, immár nem bírt gondolkodni, csak hagyta, vigyék a lovak, kantárja-vesztett nehéz lábain csak baktatott a megkezdett úton s oda se ügyelt jobbról-balról kardos, fegyveres hősökre, akik azt hitték, közéjük tartozik, hogy oly magabiztán halad. Folyosókon süvöltött a szél s csattogtak a boltok alatt a felaggatott pajzsok a fekete falon.
Anderjás előre nyújtotta nyakát s ment, mint itatóra bivaly, serényesen, mint bölény, zordonan apró szemekkel, nekidülledt feszült inakkal, belölről fűtötte a gondolat s már cipelte hátán a vedlett, rézpitykés iszákot, teli arannyal és üsttel…
Mintha valaki vezette volna, csak belölre, legbelölre, cellákon át üreseken, zsúfoltakon, magyarok, lengyelek, cifra idegenek, lomha itthoniak között. Akár magyar, akár lengyel, egyforma idegen.
Csak mikor a legbelső házban volt, akkor érte utol tétova, félsz, tudatlanság, megállt s már mindjárt rácsapott egy üstökös, nagygombos úrmagyar.
– Hej, kit kereső.
– A kiráát.
– Várr.
A bozontos bement, még beljebb, be szőnyeg takarta titkos ajtón s ő ott maradt egyedül.
Ahogy megállt, úgy maradt.
Most jó volna kobzot elővenni s rákezdeni az új udvari úrfiaknak énekit:
Első fok garádics bineknek esméretyi,
megesmérem binemet, mer az magát kelletyi…
De nem volt kobza, csak kurta kés, oldalán, előre dülledt nyakán részeg fejét, mint lopótököt himbálva, vizes kék szemekkel gyáván már látta, ahogy csákányokkal szétverik s darabokra szaggatják asztalt ott sarokba, magasra repült forgács, ahogy dühösek verték fejszével s derék öreglábú asztal percek alatt romokba hullt… Lehunyta szemét és enyhén szelíden meredt el: nini, hogy ő itt vagyon s kés az oldalán és tökkolop koboza nélkül: megölni a királyt…
Izzadt a homloka s pukk, pukk, döngetés mindenfelé, mintha pokol felszabadult vón, mennyütőkő csattogási előtte utána, de ő csak összeszorította gyér fogait s furfangosan állta, kiizzadt homlokán a gondolat: megölni a királyt.
Keze hosszan lelógott térdeig, nagy lomha, bágyadott csontökle, nagy dagadt erekkel, mezejtelen lába térdit érte, lassan letisztult szeme előtt a fúrteszű gondolat: jobb lenne megtenni…
Már fordulna, futna, álom, ólom nehézlábak, menni nem lehet, moccani nem, hogy tudja ember e palota csontjait elvetni, kibújni zordon szörnyeteg vad bunkók alól, egy ina nem moccan, áll, elvetett lábbal, mintha feje fellegekbe, lába tengerekbe, karján végig mókusok futnak, bocskora bozótján medvék mormitolnak.
Szét a függöny, pokróc s kilépett rajta egyedül előre a szőke urifia lengyelfi, suttyó legény, cifra lebernyegben: megölni… s megse ölni… elárulni s el se árulni… árát felvenni és bűnt se cselekedni… Meglóbálódott a teste, most mindjárt elvágódik, egyet kalimpált a lelke, de még állva maradt s csak hápogott üres szemmel, üveghal szárazon…
– Ez az.
Anderjás csak nézte, csak nézte: derék vállas gyerek, széles pofájú nagy szőke fiatal, haja sárga, nyakába lóg, szeplős pofája éle s szája, mint a fiatal farkasé…
– Mit akarsz?
Szemét lassan nehéz tengelyeken arra fordította, a goromba kérdőre, aki magyarul szólt, az előbbi gombos nagyúr, üstökös borette rohadt ragyás.
– A királyt.
– Ez az.
– Johom.
– No, és mit akarsz véle.
– Megölni.
Csönd. A nagyúr meredt, megáll, csak néz s mered s nyitott szájjal.
Kardot ránt s elébe az urifiunak, aki nem ért s figyel.
Akkor hörög, krákog s üvölt:
– Térgyepüjj!
Anderjás az emelt karnak fejet bókol s térdre esik, mintha felhők tetejibűl hullana le földig.
– Héj legények, elééé.
Katonák be, kettő, három sok, sok, tele egyók a ház.
– Kössétek meg az ebet.
Anderjást megkötik.
És erre pof, ütés, vágás, taglalás. Fejét lehajtja s fel-felvillant fényekben tűri az ütést, minden ütés újra megrázza s jólesik.
Vér omlik agyából, részegen nevet: ha most látná az asszony és nevet…
Csak mikor a nagyúr dühén könnyebbített, józanul:
– Megölni a kirájt?
Anderjás int, igen.
És újra a botcsattogás fején.
– Megölni a királyt?… Minek!
Anderjás szótalan, nyelve nem fordul, angyali csendességgel mosolyog, nyelvével küszködik:
– Möghatta… Özsébet… Mü asszonyunk…
Bólint.
Idegen a beszéd, vérrel köpött a szó, hörgő dadogás. Anderjás szót sem ért, mint a penitenciás áldozat maga térdin előbukó aggyal…
Akkor felnéz és látja a királyt. Már érti, a szeméből szánalom és megértés sugárzik s mosoly, a győző mosolya.
– Özsébet asszony… a királyné aki vót… az özvegy?
Bólint.
És a király nem nevet, a szeme mosolyos, de az arca vágásába nem tud bebuni a nevetés, hideg kemény vonalak, elhaltak, megmeredtek a mélyben, odafenn tűz ég a homlokon belül…
Legyint, elfordul, elmegy.
Az üstökös nagy úr, tán Ujlaki, ki tudná, böffenve szól:
– Vigyétek ki s aprítsátok fel… meg akarta gyilkónni a kirát…
Anderjás elejti fejét, halálverejtékben: elvégeztetett: a mese meghalt, meghalt a mese…
Kisütött napon a mese tört szárnyakkal feküdt a hóban és csizmák tapodtak rá. Idegenek viszik, magyarok, magyar beszédűek, oly idegenek, mint a rád uszított kutyák, szavadat nem értik, faldosnak, harapnak, s magyar nyelven idegen akaratokat ivöltenek… Már látja, fel fogják aprítani az idegen fattyért, aki egy szót se szólt: mért oly dühödöttek, hogy tépik, rúgják és verik, az orcájuk olykor felvillan és lila és kék s a torkokból bugyborkékolva düh s boldog belérúghat…
Le a lépcsőn, ki az utcán, csak azért nem gurul, mert félti koncát elereszteni, aki fogja, markolja, bírja, már gúnyája cafatokban szét, élesre faragták a követ, hogy fájjon, lépcsőn fel könnyű, le… fáj… Sárkány, kígyó sziszeg most, oroszlán ugat, kakas kukorít… S csak egyet mind: későn, most visítja a gyerek is: ölik a kirájt…
Álom, láz, betegség, pokolvarrühesség, sátán a pokolban: s fel-fel egy gondolat: ezért kente haját reggel disznózsírba, az asszony, az asszony…
Most kard fényét látja villan, aztán puha meleget, ez jól esik, a szörnyű fájdalom, éles nagy fájások, tündérálom, halk kacagás…
Még egy elernyedett mosoly s halk hörgés, gurguláz, mint a leszúrt disznó…
Anderjás hulláját végig vonszolják kötélen Buda utcáin, aztán tüzes fogókkal tépik szét, darabokba vágják, hogy a kapukra szegezzék…
Akkor egy szegény asszony, kíváncsi, mint a többi, a közelbe fér s visít:
– Ez az én Anderjásom iszákja!
Fogják, verik, tapossák, a királygyilkos párja, sír, átkoz esküszik: soha, soha ő Anderjása szinét se látta Özsébetnek, átkozott volt, a királyné ha mondja…
– Maga mondta, tulajdon szájábul.
– Ó buta, buta vad baromállat, ő látta vón, koszos, vele állott szóba királyné, vad barom, királyok gyilkosa: ó buta mesélő ember.
Szörnyű, napsütésen kibogozódik: mesét csinált magábul: már régen meséli, hogy Veres Királyt megölte Fehér királyné kedviért, az új Fehér királyt vót fekete Királyné kedviért… Titkát pénzért megmutogatta…bolond, bolond, ne higyjetek neki halálba se: mese… Azt hitte a bolond, hahó, hah, haha: ki lehet a mesét cipelni a napra, hahó…
Haját tépte, marta az asszony, az asszony, tépte, marta véres haját a bolond, a bolond:
– Reggel vette az iszákot, minek? nyakába vetette: aranyat akart abban, ezüstöt akart abban, jaj szégyellem magam, hogy ien bolond uram vala…
Nézték, hallgatták, nevették, urak elé vitték.
Hitték, nem hitték: a polyákok püspöke szólt:
– Ha hazudott, tulajdonítsa magának, amit nyert: nem kellett volna hazudnia…
Az emberek nevettek, boldogan, hahotával, nagyon, hemperegve vastagon, buffogva, hóban hemperegve a szegről letépett tagokat kacajjal s akkor meghalt, meghalt, meghalt a mese…
