Téli mese

Kisgyerekként élveztem a szoba meleget adó biztonságát, s szinte minden este fenyőágat rajzoltam a bepárásodott ablakra, majd boldogan néztem, hogy kint az utcán nagy pelyhekben hull a hó.

Az utcát övező lámpácskák sárgás fénye varázslatossá tette a hótól megduzzadt utcát és a járda mellett parkoló kocsikat. Órákig tudtam így, egy nagy hímzett párnára könyökölve, ablaküveghez tapadt orral bámulni a számomra mesebeli világot. Álmodozni, és szabadon repülni fent a magas égen, hiszen a képzeletem könnyű szárnyakat csatolt rám minden este.  

Felröppentem a közeli templom tornyára, együtt néztem az eget a bóbiskoló bölcs bagollyal, aki ott fönt lakott az elhagyott torony boltíves ablakában. Csak én ismertem Őt egyedül. Számtalanszor együtt hallgattuk, a toronyból a háztetőkön settenkedő puhajárású macskák éjszakai szonettjét. De sokszor beszélgettem a délután épített Miska nevű hóemberrel és természetesen a hét Télmanóval, akik varázspálcájukkal néha a fejemre koppintottak, amikor elcsentem néhány finom diót, miközben ők fáradhatatlanul csomagolták az öreg Mikulás puttonyába szánt ajándékcsomagokat. Szerettem a telet. Ilyenkor Édesanyám ilyenkor úgy engedett el az egyébként nem túl távoli óvodába, hogy kezembe forró gesztenyét rakott, ne fázzon, amíg beérek. Útközben, mikor már nem láthattak otthonról kinyújtottam a nyelvem és élveztem, ahogy a hatalmas hópelyhek elolvadnak rajta. Mindig izgatottan vártam az estéket, hiszen akkor megmozdult minden, életre kelt a mesevilág. Táncolhattam a hóban a Télmanókkal, és ha több havat akartam, persze a bölcs bagoly tanácsára megrángattam a Mikulás szakállát, s azon nyomban szakadni kezdett a hó. Akkor minden olyan más volt, minden jó volt. Nem voltak rosszak. Az emberek boldogok voltak és szerették egymást.