A megszégyenített viking

A többszöri árvíz kilazította a gyökereit, meg hát, öreg is volt már szegény. Veszélyt jelentett az emberekre, hiszen állítólag bármikor kidőlhetett volna. De kiállítani, szerencsére, azért még jó.

Valamiért, erről a régi, szép idők Taigetosza jut eszembe. A hegység, amelyről, a legendák szerint a spártaiak egyeseket fizikai vagy épp szellemi korlátozottságuk okán lelöktek a tátongó mélységbe, hogy biztosan halálukat leljék. A fenyőt is egyesek ezen a ponton már alkalmatlannak tartották az életre, tettek hát róla, hogy az véget is érjen számára. Csupán annyi különbség van az ókori görögök és a modern kor gyermekei között, hogy azok ott,  a régmúlt időkben a barbár hordák állandó fenyegetései közben sem mutogattak felcicomázott hullákat trófeaként.

Vagy, akár, hasonlíthatjuk egy vikinghez. A múlt egykori harcosai között ritka volt a természetes halál. Ebből kifolyólag az számított dicső végnek, ha a bátor szívű, marcona férfiú úgy távozott a túlvilági Valhallába, hogy a lehető legtöbb ellenséget vitte magával. Ha viszont nem ily magasztos úton ért véget az illető földi pályafutása, az sokak számára komoly szégyen lehetett. 

És ezzel a fenyővel most éppen ez a szégyen esett meg. Elvették tőle az esélyt, hogy ha már mennie kell, távozásával valami igazán nagyot durranthasson.

 

 

Hogy életében először és utoljára a címlapokra kerüljön. Feltételezett önkéntes kidőlésétől megfosztva nem volt módja magával vinni néhány kis pondrót, akik, bár embereknek hívják magukat, számára egyszerűen az ellenséget jelentették.

Mert nincs kétség, hogy a fenyőfák számára, amiket baromfikhoz hasonlóan állítanak elő évről évre, ipari mennyiségben, a legkomolyabb, leghalálosabb ellenség az ember. A lények, akik születésüktől pusztulásukig hasznosak, áldozatául esnek az élősködő fajnak, amelynek egyedei születésüktől pusztulásukig kártékonyak. Groteszk egy korban élünk, kétség sem férhet hozzá!