- 0
„E gyáva népet meg nem átkozom,Az nem hibás, annak természete,Hogy a nyomor szolgává bélyegezze,S a szolgaság vérengző eszközévéSülyessze néhány dölyfös pártütőnek.Csak egyedül én voltam a bolond,Hivén, hogy ilyen népnek kell szabadság.”
Igen. Ez a szabadság örök kérdése. S hogy lehet-e, legfőképpen pedig: szabad-e csalódni a szabadságban? Hogy lehet, az biztos. Hogy szabad-e – nem tudom. Csak nagyon félek, hogy nem szabad.
S egyszer azt is muszáj lesz meggondolni: mi is az a szabadság?
Hogy szabadság-e a nyomorúság? A „sivárság, lelki restség” és az „ezernyi fajta népbetegség” … Szabadság-e ez mind, ha a tetején ott trónol a valódi szabadság, s ha nem tiltja meg senki a nyüszítést…
„Szívem mindig szorul, ha éhező nép
Itéletét látom nagyok felett.
Ha sárba hull a fényes, kárörömmel
Szemléli a pór, gúnnyal illeti,
Mint hogyha ön mocskát is igazolná.”
Uzsorások markában volt az ország. Sokáig, nagyon sokáig. És emberfeletti a harc, amit ellenük végig kell vinni.
A nép addig eljutott már gondolatban, hogy „ami van, széthull darabokra”.
De vajon addig eljutott-e, hogy a szabadság cserepeit majd egészen másképpen kell összerakosgatni?
Vagy – ha úgy érzi – megint elkezd majd elölről mindent?
„(…) hisz a tömeg
A végzet arra ítélt állata,
Mely minden rendnek malmán húzni fog,
Mert arra van teremtve. Már ma mentsd fel:
Amit te eldobsz, ő meg nem nyeri,
És új urat keres holnap magának.
Vagy azt hiszed, hogy ülhetnél nyakán,
Ha a gazdának szükségét nem érzi?
Ha kebelében öntudat lakik?”
Az uzsorások ebben bíznak. Az uzsorások ebben érdekeltek. Az uzsorások fel nem adják.
Ahová nyúlsz, ahová érsz, ahol valamit kicsit megkapargatsz, az ő hullaszagú örökségükre találsz. Mindenütt. S most fennhangon hirdetik:
„Odább! Ez a hely itten az enyém.
Veszélyben a hon, hogyha nem beszélek.”
És beszélnek.
Szabadságról, demokráciáról, jogról és jogállamról, intézményrendszerekről, s a fülemüle füttyéről.
A nép pedig már figyel…
Akik most fennhangon féltenek mindent, azok tettek tönkre mindent. Legfőképpen a hiteket és a reményeket. Akik most farkast kiáltanak, mind-mind a nyomorúságok demokráciáját szeretik. De azt szeretik. Kiszolgáltatottság legyen alant, segély, s a porba sújtottságból táplálkozó alázat és hála. Tenyérből evés. Irigység és gyűlölet. Ezt értik, ezt szeretik, ehhez tudnak viszonyulni, ezt tudják kezelni. S ha valaki az uzsorásoknak támad, mindjárt elkezdik szítani a viszályt.
Ha valaki a nép helyett az uzsorásokat akarja nyúzni, azok mindjárt az elveszett szabadságot siratják, s a nép…
Nem tudom, mit tesz a nép.
Talán átlát végre a szitán. Talán nem lehet többé becsapni. Talán tudja, ha visszajönnének az uzsorások, eltöröltetne a válságadó, maradna a végkielégítésnek csúfolt szabad rablás, visszajönne a gumibot és a vízágyú, a kordonok, megnyílnának a börtönök a „haveri kutyák” előtt, és felvennénk sok-sok hitelt megint.
Az ükunokáink vérére innánk…
És susogná a nádas, ez a szép szabadság.
Nem tudom, mit akar a nép.
S hogy elhiszi-e: ha már combunk húsából kell vágnunk, hát ne Shylockot etessük, hanem inkább a griffmadarunkat, akinek hátán felszállhatunk az égig érő fa tetejére.
Ezerszer inkább!
