Lovas István: Engdahl: A gondolatgyárak VI.

Folytassuk tehát a New York-i „Külkapcsolatok Intézete és a német háborús adósság” című fejezet ismertetésével, amelybe a múlt héten épp belekezdtünk.

A CFR (Külkapcsolatok Intézete) egyik alapítója John Foster Dulles későbbi külügyminiszter volt. A Wall Streeten Rockefeller Standard Oil vállalatának jogi képviselője. 1921-ben meggyőzte Washingtont arról, hogy függesszék fel Anglia, Franciaország és Olaszország elviselhetetlen terheket jelentő adósság-visszafizetési kötelezettségeit, és követeljenek jóvátételt Németországtól. Ezek a követelések az 1920-as évek európai politikáján fájó sebeket ejtettek. Wilson idején Dulles Versailles-ban kulcsfiguraként fogalmazta meg az első világháborúra vonatkozóan „Németország egyedüli háborús adósságaként” a hírhedt 231. cikkelyt.

A CFR új folyóiratának, a Foreign Affairs-nek egyik első kiadásában Dulles 1921-ben így írt:

„Nincs háború veszteség nélkül. A veszteségeket az adósság tekintetében a végeredményben mérjük. Az adósságok számos formában jelentkeznek, úgymint belső adósságok, jóvátételi követelések, a szövetségesek közötti kötelezettségek és hasonlóak. Rendszerint kötelezettségekben és adósságlevelekben, stb. fejeződnek ki.”

Dulles számítása szerint Angliának és az Egyesült Államok többi szövetségesének az adóssága ötszázalékos kamatnál 12,5 milliárd dollárt tett ki. Az Angliának, Franciaországnak és a többi szövetséges partnereknek a Versailles-ban Németországnak felrótt követelései az akkori idők minden képzeletét felülmúlták. 1921 májusában a teljes összeget végül is 132 milliárd aranymárkában rögzítették.

Amikor Anglia 1931-ben egyoldalúan feladta az aranyalapot, és Washington az aranyalap-védelmet, s ezzel az óriási európai hiteleket átadta a J. P. Morgan bankháznak, a brit kormány ezzel egy időben befejezte egészen különleges kapcsolatát a J. P. Morgan & Co.-val. Az egykor oly hatalmas Wall Street-i bank számára ez sokkot jelentett, amelyből soha nem tudott kilábalni.

1931 után más csoport kezdte meg felemelkedését az amerikai hatalmi elitbe és jutott el a CFR-hierarchia legfelsőbb fokára: a Rockefellerek. Őket a harmincas években négy testvér képviselte: a bankár David, a politikus Nelson, az eugenika-szakértő John D. III és a vállalkozó Laurance. A Morgan-csoport hanyatlása után a Rockefellerek máig az amerikai történelem kétségkívül legnagyobb hatalmú családja. 1931-től kezdődően a CFR finanszírozása és az általa készített tanulmányok politikai irányzata fölötti felügyelet elsősorban a Rockefeller testvérek dolga volt.

Engdahl ezt követően külön alfejezetben vizsgálja az „Amerikai CFR-birodalom: az amerikai évszázad” kérdéskörét az e címet kapott alfejezetben.

Az 1930-as években a Rockefeller Alapítvány szupertitkos tanulmányt finanszírozott, amelynek címe ez volt: „Háború és béke tanulmányok” (The War and Peace Studies), amit a CFR vezető szakértői készítettek el. Ebben egészen 1945-ig részletesen kidolgozták azt, hogy az Egyesült Államok miként terjesztheti ki világhatalmát a háború után. A gyakorlatban közben a Rockefeller, a Bush és Harriman családok gazdasági és pénzügyi tagjai az Egyesült Államok „ellenségével”, a „náci Németországgal” kereskedtek, nagyvonalúan támogatva a Harmadik Birodalom felfegyverkezését, tevékenységeikből szép profitra téve szert. Rockefeller Standard Oil vállalata és az olyan konszernek, mint a Dow Chemical és a DuPont támogatták a Harmadik Birodalom háborús gépezetét, amikor az a Szovjetunió ellen fordult.

Az amerikai évszázad és a náci Németország háborús előkészületeinek egyidejű támogatása közötti paradoxon feloldása az amerikai geopolitikai stratégia megértésében rejlik, amelyet többek között Isaiah Bowman (CFR) és Nicholas Spykman geopolitikus alakított ki. E tudósok a brit Sir Halford Mackinder által azon „kulcsfontosságú nemzetekre” kidolgozott geopolitikai elemzésének szintézisét dolgozták ki, amelyet a háború után egy világméretű amerikai uralom, azaz amerikai birodalom alátámasztására használtak.

A háború idején a CFR ezen körei azt a célt követték, hogy Németország, Anglia és Sztálin Oroszországa romjain globális amerikai uralmat hozzanak létre. A Rocke­fellerek és embereik se németbarátok, se britbarátok nem voltak. Őket az amerikai évszázad érdekelte, és mindenekelőtt Rocke­feller érdekeit nézték, mégpedig szinte monarchisztikus értelemben. Az egyik nap Németországgal alakítottak ki taktikai szövetséget, a következő nap Oroszországgal és Angliával. Tisztán egyszerű haszonelvű gondolkodásról volt szó, azaz a végcél eléréséhez követendő taktikáról.

1939-ben a Rockefeller Alapítvány – amely akkor Amerikában a legbefolyásosabb alapítvány volt – biztosította a pénzt a CFR Háború és béke tanulmányok egysége számára, amely térképet vázolt fel, hogy láthatóvá váljék, miként akarja Washington a brit birodalmat az egyetlen hegemón szuperhatalomként leváltani.

A CFR-projekt már azelőtt megkezdődött, hogy az első harckocsik átgördültek a lengyel határon. A gondosan kiválasztott munkatársakhoz tartozott Allen W. Dulles, akinek később CIA-igazgatóként lett szerepe John F. Kennedy meggyilkolásában. De ott volt a CFR első igazgatója, Woodrow Wilson elnök versailles-i geopolitikai tanácsadója, Isaiah Bowman professzor, az Amerikai Földrajzi Társaság elnöke és Hanson Baldwin, a New York Times befolyásos katonai tudósítója.

Lauchlin Currie-n, Franklin D. Roosevelt személyes tanácsadóján és az amerikai központi bank, a Federal Reserve korábbi munkatársán át a CFR közvetlenül juttatta el jelentéseit az elnöknek. A legfontosabb javaslatok egyike a II. világháború utáni amerikai „Nagy Terület” („Grand Area”) létrehozása volt, amelynek segítségével Washington ténylegesen egy globális birodalom uralkodójává vált.

E nagy területet az alábbiak szerint határozták meg:

„Mint látható, az Egyesült Államok – gazdasági szempontból – a legjobban egy olyan területen tudja megvédeni magát, amely a nem német világ legnagyobb részét foglalja magába. Ezt nevezzük a Nagy Területnek. Ehhez tartozik a nyugati félteke, az Egyesült Királyság, a brit nemzetközösség és birodalom megmaradó területei, Holland-Kelet-India, Kína és Japán… Ennél gazdasági együttműködés szükséges a térség integrálásának biztosítására, hogy a térség gazdasági potenciálját katonai hatalommá lehessen átalakítani, és ugyanakkor a térség védelmének része is legyen. Azzal, hogy a Nagy Területet működő gazdasági szervezetté alakítjuk, azt élőbbé és erősebbé tesszük mind gazdasági, mind – ahogyan az elvárható – politikai téren is.”

Ezzel, írja Engdahl, meglehetősen egyértelműen írták le azt, hogy mi lett az amerikai hidegháborús politika 1946-tól napjainkig. A jelentés megmagyarázza a Roosevelt és Churchill közötti brit–amerikai különleges kapcsolatokat, amely aztán 1945 után folytatódott. A brit–amerikai együttműködés lett a Nagy Terület integrációjának kulcsa – mind a háború, mind az azt követő béke idején.

Ezenkívül a CFR stratégái az Anglia által uralt nemzetközösség helyébe léptették az ENSZ-t, beleértve az amerikaiak által uralt Nemzetközi Valutaalapot és a Világbankot. Az Egyesült Nemzetek Szervezete mögött állt Rockefellerék stratégiája, amely szervezet az amerikai birodalmi tervek eszköze lett anélkül, hogy az USA-t néven kellett volna nevezni. Ténylegesen az ENSZ New York-i főhadiszállása a Rockefeller testvérek egyik alapítványa volt, amely hatalmas pénzt termelt azzal, hogy az ENSZ-épület környékén az ingatlanok ára megnőtt.

Szintén a CFR dolgozott ki egy részletes tervet Németországnak a háború utáni újjáépítéséről. Mivel a CFR magánegyesület volt, ezért kitűnő „gyakorlatozó helyet” is biztosított, amelyen az amerikai oligarchák a jövőbeni vezető személyiségeket meg tudták figyelni és ki tudták válogatni. Őket azután Washingtonba küldték fontos kormányzati hivatalokba, ahol az amerikai évszázadra vonatkozó politikát valósították meg.

A II. világháborút követően stratégiailag fontos pozícióba egyetlen kormányzati tisztségviselő se került, aki ne lett volna a tagja a CFR-nek. Henry Stimson – Roosevelt hadügyminisztere – a CFR igazgatója volt. Norman Davis a Wall Street-bankár a CFR elnöke volt a háború éveiben, és magánemberként gyakran tett látogatást Cordell Hull amerikai külügyminiszternél.

Ezt követően a szerző felsorolja, milyen kulcsfontosságú kormányzati emberek milyen szerepet töltöttek be korábban a CFR-ben, majd ezzel zárja az alfejezetet:

„A CFR-t egy amerikai birodalom gondolatgyáraként alapították. Az Egyesült Államoknak minden nagyobb katonai bevetését – legyen az Vietnam, Korea, a Közel-Kelet vagy Latin-Amerika – a CFR politikai körein belül lefolytatott viták eredményeként vezették. Egyben rendkívül sikeres volt: ma is, csaknem 100 évvel alapítása után, a legtöbb amerikai még a nevét sem hallotta soha.”

Lovas István - ]]>www.demokrata.hu]]>