- 0
Szembeötlő, hogy egy uniós tagállamban az egyik kis ellenzéki párt elnöke nagyon nem szereti, sőt valósággal gyűlöli a nagy kormánypárt elnökét. Valamilyen oka bizonyosan van erre, ezt találgathatjuk, végül is a politikában nem követelmény a személyes szimpátia.
Itt azonban a gyűlölet politikai stratégiává emelkedett.
Ez akkor vált nyilvánvalóvá, amikor a kis párt nem szavazta meg azt az alkotmánymódosítást, amely a társadalmat megvédte volna a terrormigránsok tömegétől. Ez a fordulat mindenkit meglepett, az indulatosabbak hazaárulást emlegettek.
Valóban történelmi bűn volt.
A kis párt elnökének infantilizmusa akkor vált egyértelművé, amikor a blőd szavazás indokait feltárta. Eszerint ő megleckéztetni akarta azt a kormányfőt, aki bizonyos kérdésekben nem úgy cselekedett, ahogyan a kis párt vezetője elvárta.
„Leszokott a demokráciáról” – ez is elhangzott.
Sajnos napvilágra derült, hogy alkalmatlan emberek ülnek az adott tagállam törvényhozásában. Nem tudnak különbséget tenni személyes indulatok és elemi nemzeti érdekek között. Pitiáner bosszúvágyukat úgy elégítik ki, hogy ártanak az egész társadalomnak.
Jóvátehetetlen kárt zúdítanak a családokra.
A butaságot lehet fokozni, az emberi dőreség – mint mondják – határtalan. A kis párt elnöke utóbb bebújt egy pénzember hóna alá, olyan milliárdos hajlatába, amely figura korábban a nagy párt elnökének bizalmasa, diáktársa volt.
Az innen csent pletykákból politikai kartácstüzet kreáltak.
Még egyfajta fenyegetés is füstölni kezdett: kampányt építenek az egykori diákcsínyek fundamentumára, egyre és egyre több régi pajkosságot hoznak nyilvánosságra, ezzel szennyezik majd a közéletet a voksolás közeledtével.
Mintha a kis párt elnöke bűntelen lenne.
Gyenge pont: róla már kiderítettek vállalhatatlan sorsrészleteket. Olyanokat, amelyek nem voltak harmóniában a párt által büszkén képviselt értékrenddel. Mi több: annak homlokegyenest ellentmondtak. El is ismerte a pártelnök a súlyos diszharmóniát.
Most mégis fölállna arra az erkölcsi alapzatra, amely roskatag.
De a ki tudja, kik által – és milyen mögöttes célból – feltüzelt pártelnököt, és immár pártját nem lehet megállítani. A propaganda nehéztüzérségével ágyúzzák a miniszterelnököt, egyes jogértelmezések már egyenesen a becsületsértésen túli jogi fogalmat is emlegetnek.
Pedig az egy jogállamban rizikós.
Az ámokfutásban begőzölt elme nem veszi észre, hogy bőszült vágtatása egyértelműen a szélsőbaloldalnak kedvez. Nem véletlen, hogy sokan feltételezik: a szélsőbaloldal forgatókönyvét hajtja végre az önmagát a túlsó oldalinak beállító párt.
A hazugságrém is elégedetten dörzsöli tenyerét.
Ők, akik végighazudtak másfél-két évet, tudták, hogy amit mondanak az nem igaz, ők képtelenek voltak fogást találni az irányító kurzuson. Ám váratlanul egy általuk szélsőségesnek címkézett csoport most megteszi nekik a szívességet: gyűlöletkampányt indít…
Pedig a gyűlölködésbe már belebukott egy párt.
Igaz, 20 év kellett hozzá, hogy a társadalomellenes, államromboló szélsőség a féktelen korrupcióba belebukjon, és kitakarodjon a törvényhozásból, elfoglalja helyét a történelem szagló szemétdombján, s onnan kukorékoljon, még a térfigyelő kameráknak is hangoskodva.
A begőzölés újabb jóvátehetetlen hiba.
Gondoljunk csak bele: De Gaulle vagy Churchill összetévesztette-e a személyes indulatot az ország, a haza, a nemzeti közösség érdekeivel. Ezek a politikusok, akik egyértelműen voltak európaiak és nemzetiek egyszerre, ne tudtak volna felülemelkedni sértéseken.
Ha a hazájuk érdekeit kellett védeni, képviselni.
A nagy minták nem hatnak a kicsiny kevélykedőkre. Belelovalják magukat a bosszúba – vélhetően piti előzményeket megtorolni próbáló haragvásba -, és tüzelnek feszt, lövik a kartácsot, bárkit is talál.
Van-e józan elme a holdudvarban, amely fényt gyújt, világosságot lobbant?
