Teóriák Hadházy lábáról

Van ugye az a típus, aki bemegy a vonatfülkébe, leül hanyagul, sóhajt egyet és lerúgja a cipőjét. Aztán felteszi a lábát a szemközti ülésre, és serényen mozgatja lábujjait zoknijában/harisnyájában, mert neki az úgy jó. Hogy pediglen lába természetes kigőzölgésével kétségbe ejti, avagy álmélkodásra készteti utastársait a nyári melegben, azzal ő már nem törődik.

Ugyanez a típus nem szívleli a konvenciókat, a nemi jelleget az öltözködésben. Ha nő, a világ minden kincséért sem hordana magas sarkú cipőt, lapos élethez lapos lábbeli dukál, nem festi magát, vagy ha igen, akkor harsányan és szokatlan színekkel, a szoknyát pedig utálja, nadrágot hord, így remélvén, hogy péniszirigysége elillan. Ha férfi, a nyakkendőnek hadat üzen, öltönye nincs, vagy a szekrényben rohad, és minden alkalommal pólót ölt, amikor inget illene. És akár férfi, akár nő, a színházba pontosan úgy öltözik fel, mintha nápolyiért ugrana le a kisboltba.

Ezek az emberek – legyenek nők vagy férfiak – képtelenek az alkalmazkodásra. Részint azért, mert kollégiumban, hadseregben nem tanulták meg az együttélés szabályait, otthon ők voltak apuci és anyuci kis kedvencei, ezért társas életük csökevényesen fejlődött ki felnőttkorukra. Másrészt azért, mert alapvetően nagy ívben tesznek mindenki másra a világon, nem is leplezik, hogy önző disznók, a sort magukkal kezdik, oda is érkeznek vissza. A modern ember legnagyobb átka a társtalansága, ezt persze nem annak köszönheti, hogy nincsenek körülötte mások, hanem rossz beidegződéseinek, szokásainak, annak a felfogásának, hogy neki ki kell elégítenie szükségleteit, neki minden jár, ő az első a sorban, a világ valamennyi kelléke, tárgyak, eszmék, más emberek pedig nem számítanak, azokra nincsen gondja.

Ez az első teóriám Hadházy lábára. Hogy tudniillik tulajdonosa egoista alak, aki cipőben nem tud aludni, pihenni, és egyszerűen nem érzi rém kellemetlennek, hogy kamerák veszik a büdös talpát, miközben megváltja Magyarország munkavállalóit, akik mellesleg nem hatalmazták fel arra, hogy messiásként lógassa a lábát, de ezt most hagyjuk is.

Másodszorra az jutott eszembe Hadházy foltokban virító lábfejéről, hogy tudományos alapon közelít a kérdéshez. Faludy György sokszor elmondta, hogy azért nem hord zoknit, mert az elszorítja az ereket, ő bizony, szabadabban és egészségesebben érzi magát zokni nélkül. Arra gondoltam, hogy Hadházy talán a jeles költő intelmét fejleszti tovább. Most még egy kicsit zoknit hord, de a teljes átállás előtt kísérleti jelleggel itt-ott megszellőzteti, tátongó réseken keresztül levegőhöz juttatja lábfejét. Hogy aztán amikor elérkezik a boldog pillanat, és a zoknit végleg száműzi ruhatárából, két lábának fickándozó nyúlványai zökkenőmentesen élvezhessék a friss szabadságot. Jól hangzó, logikus levezetés, de miután rápillantottam Hadházy fejére, el kellett vetnem. Nem, ez az ember nem kísérletezik. Ez az ember örül, hogy megéri a reggelt, boldog, hogy a nagyobb fiúk egyelőre nem verték el. Felkészül, bekészíti hangrögzítő berendezéseit testnyílásaiba, és már indul is otthonról. Ő nem ér rá Faludy György intelmeit tanulmányozni, és félve mondom ki, talán azt gondolja a száműzött költőről, hogy a Textiles jobbösszekötője volt annak idején. Szóval ezt a lehetőséget most akkor ejtsük is el.

A harmadik teóriám Hadházy lábára, hogy szegénykémnek egyszerűen nem telik ép, tiszta, új zoknira, ezért mérhetetlen fájdalmában aprócska jelzést küldött a világnak. Ahogyan a kisgyermekek ráncigálják anyukájuk szoknyáját, amikor már túlságosan elhúzódik a terefere a szomszédasszonnyal: anya, itt vagyok a mélyben, engem is szeress, törődj velem! Ezt a felvetést azonban fájó szívvel el kellett engednem, mert eszembe jutott a régi Hadházy-cikkemhez gyűjtött infó a szekszárdi református gyülekezeti tagjától: emberünket azért rúgták ki kántori állásából, mert rövidgatyában ment orgonálni, és egyébként sem szerették a játékát, mert magának muzsikált fellengzősen, nem a hallgatóságnak.

Azért a megfejtés lassan összeállt, fellebbent a fátyol a sötét titokról. Immár kész a leltár, ahogyan a költő mondaná. Hadházy öltözködésére nem ad, igazi sudribunkó, aki egyszerűen nem éri fel ésszel, hogy rövidnadrágban nem járunk templomba, és nem rúgjuk le a cipőnket, pláne nem villogtatjuk meg a büdös lábunkat, szakadt zokniban. Másrészt Hadházy a fizetését bizonyosan nem arra költi, hogy vegyen hét pár zoknit, amelyeket eléggé ügyesen kombinálhatna a hét különböző napjain, hogy miért nem, azt most hagyjuk, nem fontos, mire költi a pénzét, de hogy magára nem, az holtbiztos. Ez a különös jellemvonása azt sejteti velünk, hogy higiéniai értelemben még nem fejlett a szépérzéke: akinek ilyen a zoknija, aki nem költ magára alapvető ruházatilag, annak meglehet, hogy izzadt a hónalja, a dezodort, kölnit hírből sem ismeri, és előfordulhat, hogy kéthetente mos hajat, a fürdővizet pedig vagy sajnálja magára, vagy luxusnak tekinti, és képviselői testét ritkán fröcsköli be véle. Én határozottan úgy érzem, és most ezt a gyanúmat osztom meg Magyarországgal és a világ közvéleményével, hogy Hadházy Ákos gusztustalan, mosdatlan ember. Ne legyen igazam. De hát minden jel szerint igazam van.

Szegény nagyanyám mondogatta, ha nem is divatos a ruha, de legyen tiszta. Én meg azt mondom, hogy képzeljük egy pillanatra magunkat homo sapiensnek, és minden egyes nap vegyünk új, tiszta zoknit, öltözzünk fel rendesen, fürödjünk, mossunk hajat, öblítsük ki a csipát a szemünkből, aztán ha elvégeztük az általánost, jöhet az élet többi megmérettetése, szépen, módszeresen, egymás után.  

És a sor végén valahol ott lesz majd, hogy képviselőként másokat és önmagunkat is képviseljük.

Szentesi Zöldi László - ]]>www.888.hu]]>