Kodály, a gondolkodó ember

Egy rokonszenves, a tisztánlátás súlyával terhes – ezért sokak számára elviselhetetlen – emberi-gondolkodói személyiség bontakozik ki e könyv lapjain. Egy olyan magyar emberé, aki személyes vágyait, érdekeit hazája, nemzete boldogulásának víziója alá rendeli, egy olyan látomás alá, melyből szinte magányos gigászi munkája által valóság lett: a 24. órában a magyarság saját és senki máséval össze nem téveszthető zenei anyanyelvének megmentése, fölgyűjtése; egy sajátosan magyar zeneoktatási módszer kidolgozása, halhatatlan zeneművek szerzése, a magyar egyházzene példátlan méretű gazdagítása. Az ő esetében nem marad puszta közhelypufogtatás a gondolat, ahogy ő maga írja: „Ne fogjunk erőnkön felüli vállalkozásba. De ne becsüljük alá erőnket. Amire képesek vagyunk: tegyük meg, mert a nem foglalkoztatott erő elsorvad. Legyünk magyarok olyan értelemben, mint történelmünk legjobbjai.”

E cikk tárgya azonban elsősorban nem a zenész Kodály. Zenei munkásságáról könyvtárnyi anyagot írtak már össze. Én a maga korában éberen jelenlévő emberre voltam kíváncsi, aki több témában a ma emberének is elgondolkodtató üzenetekkel bír.

Az egypárti, kommunista önkény beköszöntésének idején Kodály, zenei és emberi tekintélyének köszönhetően, már monolitként magasodik a bértollnokok és megbízóik mocsári fülledtségének fullasztó légköre fölé. A kiválóságot eltűrni nem képes, gyorstalpalt csőcselék és a kommunizmus évtizedei alatt az érvényesülés szolgálatában divattá vált hazaárulás vigécei vele sem tettek kivételt: a mélyen keresztény beállítottságú és nem csak külsőségeiben magyar és nemzeti zeneszerzőt sok piszkálódás, sérelem éri. Nem csoda, ha magánfeljegyzéseiben így vélekedik a hatalmat bitorlókról és rendszerükről: „Hogy a magyar- ság megszeresse a szocializmust, előbb a szocializmusnak kell jobban megszeretni a magyarságot.” (1949.) Majd: „Vagy leállítja a párt a kutyaugatást, vagy kivándorló útlevelet kérek, hátralévő kevés napom olyan országban élem le, ahol megbecsülnek és nem háborgatnak méltatlan és aljas támadásokkal” (1957.) A továbbiakban: „...fasiszta banda, szét kell ütni. – Ülnek a fellegvárban, nem tudják mit érez, gondol a nép, melynek nevében uralkodnak. Ez a módszer állandósítja októbert, ahelyett, hogy eltörölné... A bika, ha nyugtában folyton piszkálják, végre felugrik, és döf, akit lát.” (1957.) Majd ismét: „Kontárokra bízták az ország kormányzását. Mohácsi Kombinát, földalatti vasút, tönkretett bortermelés stb. Rajkék kivégzése, majd exhumálása, dísztemetés. Senki és semmi a kommunizmus ügyének nem ártott annyit, mint a párt egyre változó képviselői. Erőszak, hazugság: e kettőt a magyar nem bírja.” (1960.) És ismét: „A kommunizmus eszméinek legnagyobb ellensége a párt, azokat tette ellenséggé, akikre leginkább támaszkodhatott volna. Még élnek a parasztok fiai, akiket Szamuely felakasztatott.”

Ugyanebben a témában egy ma is időszerű anekdotát jegyzett fel 1962-ben: „Két-három előkelő pártfunkcionárius egy pásztorfiú mellett megállította az autót egy kis közvélemény-kutatás végett. Kérdezgették, ugye most mégis más, mint a régi urak alatt? Gondolkozott, végül: hát – most maguk az urak!” Így szólnak egy ember meglátásai, akit sem az elismerés, sem a siker meg nem szédített, s akin a brutális terror évtizedei alatt sem vett erőt a rettegés.

A Védáknak (India Szentkönyve) a Pándava-fivérekről szóló történetéből megtudhatjuk, amit amúgy is lépten-nyomot tapasztalunk, hogy az emberre az a legjellemzőbb, hogy semmiből sem tanul. Sem a történelemből (magistra vitae), sem saját kudarcaiból: újra és újra elköveti az ősök hibáit, egyre nagyobb szakértelemmel „fejlesztve” tovább. Ez az oka annak, hogyha valaki arra hivatott, hogy kimondja az igazságot, ítéletének hitele minden időben nemzedékről-nemzedékre megmarad.

Érdemes fölidézni, hogyan vélekedik Kodály országunk egyik nemzeti kisebbségéről, a zsidóságról, a zsidó- magyar problematikának különböző aspektusairól, mely napjainkig nem oldódott fel, annak ellenére sem, hogy ezt sokan érdekből vagy anélkül tagadják. Az alábbiakban idézett gondolatok tükrében kiderül, hogy – bár ezt egyes zsidók többször hangoztatták, mint pl. Werner Leó – Kodály nem volt antiszemita. Az antiszemita faji- vérségi alapállásból utálja a zsidót, s gyűlölete minden egyes, a héber etnikumhoz tartozó egyedre kiterjed. Kodály a sajátosan zsidó mezbe öltözött emberi gyarlóságokat állítja csak pellengérre, a dicsérettel sem marad azonban adós, már ahol erre mód nyílik.

Elgondolkodtató, amit a politikai hatalom után kapkodó zsidó polgártársainak taktikájáról ír skiccszerűen: „Zsidó. Első ember a király után. József Egyiptomban. Sándor Pál: wir werden im Hintergrund (= mi háttérben leszünk), elől egy régi magyar minden megyében”. Gondoljunk csak az SZDSZ-re és magyar származású belügyminiszterükre, Kuncze Gáborra.

Újabb idézet: „Zsidó sohasem tud azonosulni a szállásadó néppel, mindig vendég marad.” Továbbá mintegy intésül adja tudtunkra: „Faji összetartás: a zsidóság ereje. Nem szidni, hanem követni kellene addig a határig, amin túl az igazsággal ütközik. Érdekes, amit szinte rokonszenvtől fűtve ír: „A 20 éven aluli zsidók ártatlansága, meleg szíve és sok gyermeki bája: ezt kellene valahogy konzerválni a 20 éven felülieknek is. Ebből lehetne művészet. De tán csak ebből. És tán leghamarabb Magyarországon. Úgy látszik, kevés alkalmasabb talaja van most a zsidóknak.”

Majd mind a vendég népet, mind hazai szállásadóit ostorozva: „Amint a legigazabb antiszemiták a zsidók közül kerülnek ki, rájuk lehet bízni a faj megjavítását. Nem keresztelkedés, asszimiláció, hanem belső felszabaduláson való szüntelen munka – miután a külső megvan – segíthet csak a zsidókon... Ha már lesz elég becsületes zsidó, nyugodtan rájuk bízhatni a harcot a többi, a nyavalyás és ártalmas zsidó ellen annál inkább, mert a becsületes magyaroknak elég dolga a hitvány magyarok ellen megállni.”

Mint a magyar valóság iránti érzékeny hazafi, ő sem ignorálhatta a zsidóság Magyarországon kifejtett ambivalens tevékenykedését, mely napjainkban egyre aggasztóbb méreteket ölt, hisz „növeli, ki elfödi a bajt.”

Saját nemzetének s a hazai viszonyoknak jó ismerőjeként féltő-szerető-korholó hévvel ostorozza népét. A majd 50 évnyi szünet után ma újra formálódó pénzarisztokrácia számára is van Kodálynak megfontolandó gondolata. A kár csak az, hogy tapasztalatom szerint a címzettek java része aligha fogékony, aminek oka az alacsony tudatszint.

„Régen a születés, szellem és pénz arisztokráciája egy volt. Akkor volt ariosztokrata kultúra. Ma rendesen mindegyik külön. Aki egyikhez tartozik, nem tartozik a másikhoz. Innét a sok diszharmónia. Régi műdalaink ez arisztokrata kultúra maradványai.”

„Felső tízezer: elfásult, jóllakott lelkek. (Zsíros kis szívek) A szegények kincse: elhasználatlan frissesség, fogékonyság. Ahol még az a hit nincs meg, hogy pénzen mindent meg lehet szerezni, ott még értékelik a pénzen megvehetetlen értékeket.”

Félő, hogy a következő kodályi diagnózis mindmáig érvényes: „Olyan országban, ahol a legjobb, legigazabb törekvést támadták mindig, ahol sárral dobáltak mindenkit, aki jót akart, ahol meggyanúsítottak egy Széchenyit, s ahol hazaárulónak bélyegeztek egy Szekfű Gyulát, ott valóban megtiszteltetés számba megy az ilyesmi, és inkább az ünnepeltetés a gyanús.”

Másutt figyelmeztetve óv mindazoktól, „akiknek szája ugyan tele van a hazával, de tetteikben saját kis érdekeiken felül nem emelkedtek soha.”

Ismét másutt ugyanazt a kérdést feszegeti, amelyre őelőtte Babits Mihály a „Mi a magyar?” című remekmívű tanulmányában hasonlóképpen válaszol: „Általában a kultúrának az a sajátossága, hogy mindig újra meg kell tanulni. Pénzt, vagyont lehet örökölni, műveltséget nem. Napirenden vannak a példák, hogy művelt emberek gyermekei tanulatlan fajankók maradnak... Mindenki annyira művelt és magyar, amennyire meg tudta szerezni. Csak szerzett műveltség van, szerzett magyarság! Születés legföljebb kisebb-nagyobb disposítiót nyújt... Éppen mert nem faj a magyarság, hanem kultúra, csakis szerezhető. Tényezői: 1. nyelv, 2. zene, művészet, 3. történelmi életformák, államgondolat, katonai szervezet: Morális alapja: mindezekért való áldozatkészség.”

Sokak számára úgy tűnt, mintha Kodály a moszkovita hatalommal kollaborált volna. A fennálló hatalom ugyan, látván nemzetközi elismertségét és személyiségének roppant súlyát, szívesen kisajátította volna, s igyekezett ilyen tényben feltüntetni. Ő azonban csak addig volt hajlandó együttműködni, ameddig hőn szeretett nemzete érdekei ezt megengedték. Lelke mélyén mindvégig szabad maradt, személyiségének szuverenitását semmi szín alatt nem adta föl. Mindvégig tisztában volt a magyarság kulturális túlélésében játszott küldetésének súlyával, mely fölismerés haláláig szülőföldjéhez kötötte. Hajtsunk hát fejet előtte! Hozzá mérhető ember kettő vagy három ha születik egy évszázadban e Kárpátoktól övezett magyar öldön.

 

Lajdi Péter