Bayer Zsolt: Mindig külső segítséggel

Olyan pedig nincsen sok. Egy kezünkön megszámolhatjuk, hány maradt. S aki maradt – nos, ők már nem is igazán MSZP-sek. Sokkal inkább a senki földjén álldogálnak, és talán készülnek valamire. S éppen ideje, hogy készüljenek.

Az írás szerzőjének nevét nem fedem fel. Nincsen rá felhatalmazásom, valószínűleg jogom sincs. Meg aztán, úgyis ki fog derülni pillanatok alatt, ki követte el. S úgy is fognak vele bánni: mint egy elkövetővel. Úgy fognak vele bánni azok, akik naponta kérik számon az ellenzéken a demokráciát, a demokratikus elkötelezettséget. Számon kérnek – pusztán cinizmusból. Számon kérnek, mert lelkiismeretlenek.

És az a legszörnyűbb, hogy már ez is mindegy. És az a legmegnyugtatóbb, hogy mindegy.

Kitelt a becsület. A becsületük. Tudják ők is. S nincs más esélyük, mint hogy magukkal rántsák az ellenzéket. Semmi sem fogja visszatartani őket attól, hogy megpróbálják. Bárhogyan, bármilyen eszközzel. Lévén, belül mind tőrőlmetszett bolsevik. Hiába a Boss öltönyök, a sima mosolyok, az európai máz, a simulékonyság, a sok szöveg – hiába minden. „A törvény szövedéke mindig fölfeslik valahol.” Most már mindig fölfeslik.

Nyolc esztendő éppen elegendő volt hozzá, hogy megmutassák igazi, legbelső valójukat. És most már semmi sem számít. Amit még lehet, ellopják. Akit még lehet, meg- és kitagadják. Amit még lehet, tönkretesznek. S ameddig tudnak, még hazudnak.

Aztán majd más világ jön. Nagyon más világ. De most, a végjáték idején álljon itt a dokumentum, illetve néhány fontos részlet belőle. Hogy lássuk és jegyezzük meg, miképpen látja őket egy közülük, egy, az utolsó tisztességesek közül. Kordokumentum ez. Látlelet. Tanulsága van. Mindannyiunk számára…

Kezdjük a végén.

A szerző így zárja sorait: „Úgy vélem, hogy nem cáfolható, a nemzet sorsa szempontjából nincs pozitív történelmi hagyományunk. A baloldal nálunk mindig külső segítséggel került hatalomra. Ezért is helytelen mindenki mást az ország kormányzására eleve alkalmatlannak minősítenünk.”

És tényleg… Az MSZP úgy tesz, mintha történelmi szükségszerűség lenne hatalomra kerülésük és hatalmon maradásuk. (S természetesen ezzel mindjárt megvádolják az ellenzéket…) Azt mondják, ha ők nem, ha nem ők, akkor mindennek vége. Pedig ez tényleg nem egy baloldali ország. Illetve helyesebb úgy fogalmazni: nem úgy, ahogy ők képzelik. S bizony, mindig külső segítséggel kerültek hatalomra. Külső segítséggel, mint a második világháború után, mint ’56 után – s aztán 34 évig. Külső segítséggel és a legnyersebb, legbrutálisabb erőszakkal. Lásd még Kun Béláékat. (Aztán nagyon fel voltak háborodva, hogy az orgoványi erdőben átlovagoltak a fejükön. Ami nem volt éppen szép és demokratikus, de azok után, amit műveltek, legalább érthető…)

Külső segítség, nyers és brutális erőszak – vagy nyers és brutális hazugság. A legutóbbi időben így sikerült. 2002-ben és még inkább 2006-ban.

S hogy ne feledkezzünk meg 1994-ről: akkor, amikor a második szabad választáson elsöprő győzelmet arattak, a jobboldali pártok több szavazatot kaptak, mint Hornék! Csak azok a szavazatok elvesztek, lévén a jobboldalon számtalan párt és pártocska… Ez tény, csak mindig elfeledkezünk róla.

A lelkiismeretlen hazudozás mellett pedig szintúgy megjelent a külső segítség. Ezt a külső segítséget ma úgy hívják: multinacionális, globális tőke.

Ha valaki ezt leírja, számíthat rá, hogy bigott és tőkeellenes jobboldalinak, még inkább szélsőjobbosnak fogják titulálni. Nos, nézzük meg, mit ír erről szerzőnk, a baloldali tudós ember: „2006 nyarán végleg lelepleződött ez a politika, s azóta a helyzet csak fokozódik. Kiderült, hogy kikből is áll a párt, s valójában kinek az érdekeit képviseli a szocialista kormány. Nyilvánvaló, hogy a multik érdekeinek egyoldalú túlhangsúlyozása miatt elvesztett az MSZP 1,5 millió szavazót. Tehát a multik ennyire ádáz közhatalmi kiszolgálásával muszáj lesz mind jobb-, mind baloldalon szakítani! S persze új alkut is kell majd velük kötni.”

A Fidesz, akár hatalmon, akár ellenzékben felhagyott, vagy megpróbált felhagyni a „multik ennyire ádáz közhatalmi kiszolgálásával”, azonnal rázuhant a legaljasabb, legnemtelenebb baloldali támadás, és az írástudók árulásában bűnös baloldali média. (Lásd: pécsi vízmű, hogy csak a legutóbbit említsük!) Aki itt megpróbálta nem ádázul kiszolgálni a multikat, arra nyomban rásütötték, hogy nem európai, nem modern, nincsen köze a mai világhoz és a realitásokhoz, továbbá múltba réved, és végül – kell-e mondanom? – antiszemita.

S miközben folyt a multik ádáz kiszolgálása, mint a mai magyar „baloldal” egyetlen éthosza, a színpadon eljátszottak már mindent, és mindennek az ellenkezőjét. Olykor belülről hozták a szerepet. Mint például akkor, amikor Gyurcsány a kilencvenes évek legelején arról értekezett a Mozgó Világ hasábjain, hogy nemsokára csak annak lesz befolyása, akinek nagyon sok pénze van. S hogy ez így helyes. Aztán nagyon sok pénze lett, és vett magának pártot, vett magának miniszterelnökséget. És tönkretette az országot, az áruló írástudók és médiagazemberek lelkes segedelme és helyeslése közepette. Most meg kiállt az övéi elé, és belesikoltotta a mikrofonba, hogy „ébresztő, demokraták!”, meg hogy „sok-sok szocializmust” akar. Pfuj… Okádék egy ember…

Aztán belülről hozta a szerepet Őszödön is, amikor tettestársai előtt színt vallott. (Utóbb a csak hozzá fogható gazember-értelmiségünk megmagyarázta és üdvözölte az elhangzottakat mint „igazságbeszédet”…)

Belülről hozták a szerepet akkor is, amikor kijelentették: „Nem a békákat szoktuk megkérdezni, hogy lecsapoljuk-e a mocsarat.” Belülről hozták a szerepet akkor is, amikor 2006. október 23-án kilőtték a szemeket. Akkor lehetett látni, mit tennének velünk, ha most harminc-negyven esztendővel korábban lenne…

S mit játszottak még?

Hát játszottak száz- meg ötven- meg húsz- meg öt és fél napos programokat. Bejelentettek már mindent, és semmiből sem lett semmi. Sírdogáltak a kamerák előtt félrehajtott fejjel, debil pofával. Megígértek már mindent, és minden ígéretüket leszarták. Könyékig turkáltak és turkálnak a zsebeinkben, miközben Fittelina hercegnőt viszik táncba… Elmondták, hogy a modernitás útja az állam leépítése.

És most?

Most meg kiáll elénk az új titán, és a képünkbe vágja szemrebbenés nélkül: Nemzeti minimum, hogy az állam mindig részt vállal az egészségügyben, az oktatásban és a munkahelyteremtésben. Uramisten! Akkor mi végre volt ez a nyolc lidérces esztendő? Mi végre volt Molnár és Horváth Ágnes? Mi végre a lerombolt egészségügy? A meghurcolt és közellenségnek ki­kiáltott orvostársadalom? A vizitdíj meg a tandíj? Mi végre a sok-sok, a békák megkérdezése nélkül lecsapolt mocsár? Mi végre a luxusautó hátsó ülésén, egy igazi elmebeteg energikusságával elmondott kampánybeszéd az adócsökkentésről, s mi végre mindjárt utána az adóemelés? Hová lett a pannon puma, disznófejű nagyurak, hogy legyetek átkozottak mindahányan!

Most kiáll elénk az ifjú titán, immáron bajuszka és szakállka nélkül, és szemrebbenés nélkül közli: „Ha bizalmat kap tavasszal a baloldal, a világ egyik legélhetőbb városává teszi Budapestet”. Uramisten! Húsz éve, húsz rohadt éve garázdálkodtok itt, Budapesten, s lett a mi szép városunk sivatag; a kosz, a retek, a slum, a dzsuva apoteózisa. S miközben ezt tettétek, a világ összes pénzét elloptátok. A végén már a látszatra sem ügyeltetek, mert elhittétek, így lesz ez már az idők végezetéig. Mire kérsz te bizalmat, te nyomorult? Mire? Huszonöt perce vagy miniszterelnök-jelölt, és máris hozod a kötelezőt: összevissza hazudozol! Egyszer azt mondod, nem tekinted ellenségnek a jobboldalt, aztán így nyilatkozol a szennylapnak: „(…) a törésvonal nem jobboldali vagy baloldali pártok között húzódik, hanem a demokraták és a nem demokraták között. Az egyéni érdeket képviselők és a közösségben hívők; a reálisan gondolkodók, a felelősen gazdálkodók és a populisták között. Törésvonal húzódik azok között is, akik a társadalmi különbségeket csökkenteni akarják, illetve, akik konzerválni azt. Ezek eltérő világképek.”

Micsoda gennyes, velejéig hazug, buta, szarházi mondatok… Demokraták és nem demokraták, mi? Csökkenő társadalmi különbségek és konzervált társadalmi különbségek, mi? Pfuj… Okádék egy ember…

Ismered-e amúgy József Attilát? Figyelj:


„(…)Rám csapott,
amiből eszméletem, nyelvem
származik s táplálkozni fog,

a közösség, amely e részeg
ölbecsaló anyatermészet
férfitársaként él, komor

munkahelyeken káromkodva,
vagy itt töpreng az éj nagy odva
mélyén: a nemzeti nyomor.

Ezernyi fajta népbetegség,
szapora csecsemőhalál,
árvaság, korai öregség,
elmebaj, egyke és sivár

bűn, öngyilkosság, lelki restség,
mely, hitetlen, csodára vár,
nem elegendő, hogy kitessék:
föl kéne szabadulni már!


Ez az örökségetek. Negyven, és háromszor négy év után. S még ez:

„A munkásnak nem több a bére,
mint amit maga kicsikart,
levesre telik és kenyérre
s fröccsre, hogy csináljon ricsajt.

Az ország nem kérdi, mivégre
engedik meggyűlni a bajt
s mért nem a munkás védelmére
gyámolítják a gyáripart.

Szövőlány cukros ételekről
álmodik, nem tud kartelekről.
S ha szombaton kezébe nyomják

a pénzt s a büntetést levonják:
kuncog a krajcár: ennyiért
dolgoztál, nem épp semmiért.”


Na, ez maradt utánatok. Erre csináljatok „büszke kampányt”, átkozottak!

Amúgy jó, ha tudjátok: József Attila minden sora élő, eleven valóság ma is – egyet kivéve. Egy sor már nem igaz, mégpedig ez: „Az ország nem kérdi, mivégre engedik meggyűlni a bajt” …

De. Az ország most meg fogja kérdezni. És az utánatok jövők válaszolni fognak erre a kérdésre. S az lesz a ti végzetetek, a végetek.

A dokumentum szerzője erről így ír: „Mindamellett már előzetesen tudomásul kell vennünk valamit. Tudniillik a Fidesz kísérletének esetleges összeomlása egyáltalán nem áll sem az ország, sem a baloldal érdekében. Ugyanis nem az MSZP vagy valamiféle jogutód baloldal fog következni a hatalmi váltógazdaságban. Nemhogy gyors, de hosszabb távú baloldali revánsra sincs ma már esély. Az MSZP országos listája is mutatja, hogy a változások őrei a pártot belülről tökéletesen monolizálták és oligarchizálták. Tehát véglegesen kiderült, hogy belső mozgástér az MSZP keretei között nincs. Azonban éppen ezért nincs esélye az MSZP-nek a népszerűség visszaszerzésére sem.”

Hát így, disznófejű nagyurak.

Ez a harc lesz a végső. És most tényleg, végre…