Bogár László: Identitás és idétlenség

De mivel a szem a lélek tükre, így „néznünk” az így, karácsony táján kicsit talán elcsendesülő, mert a gyönyörvényekben kielégülést hiába kereső lélekkel kellene. A létezés apró neszeit, finom, pasztellszínű fényeit, az alig észrevehető árnyalatokat, a lét kicsinyke rései­ben megbúvó hétköznapi csodákat is meglátva. Czakó Gábor mondja, hogy sok mindennel bánunk mostohán, de leginkább nyelv édesanyánkkal, pedig ő mindig féltő gonddal és végtelen szeretettel ölelne át minket, ha hagynánk, de nem hagyjuk, legalábbis általában nem.

Karácsonykor azonban talán mégis hagyhatnánk egy picit. És ha hagyjuk, akkor olyan csodák is előtűnnek, mint amiről a most következő kis töprengéssor szól. A magyar idő, az ideál vagy éppen az idétlen szavunkban a rejtélyes id  tő valami nagyon különös jelentést hordozhat, ha ennyire különböző fogalmakban egyaránt jelen lehet. A dolog technikai felületén talán az idom szó lehet leginkább a segítségünkre, amely olyan, síkban vagy térben értelmezhető alakzatoknak az összefoglaló neve, amelyeknek alapvető paramétereit arányosan változtatva azok mindig önmagukkal azonosak maradnak.
A magyar nyelvben ebből újra szavak egész bokra nőtt ki, amit az idomítás, idomul, idomár szavak jeleznek. Ám az idea vagy az ideál szó már arra utal, hogy az önmagával való azonosság nemcsak a fizikailag leírható valóságban, hanem a szimbolikus terekben is érvényesül, ami aztán szellemi értelemben az identitás szóban összpontosul leginkább. Az identitás az önmagunkkal való lelki, erkölcsi, szellemi azonosságunkat fogalmazza meg. Mint ahogy a magyar nyelv, immáron önmaga belső szabályrendszeréhez idomítva, ebből alkotta meg az idétlen szót.

Aki idétlen, annak, amint azt a fosztóképző mutatja, nincsen id-je, vagyis az önmagával való azonosságát jelezni hivatott lényege. És ha nincs neki ilyenje, abból már logikusan következik az összevisszasága, kiszámíthatatlansága, tehetetlen sodródása, meggondolatlansága, egyszóval az idétlensége.

De vajon mitől veszíti el valaki az identitását és válik idétlenné? Ennek megértéséhez először azt kellene végiggondolnunk, amit József Attila híres verssora így fogalmaz meg: „Ős patkány terjeszt kórt miköztünk, a meg nem gondolt gondolat”. Az ember eredeti identitását, mély azonosságát ugyanis lételméleti értelemben legfőképpen a két alapvető létműveletben való jártassága adja meg. Az egyik a létmegértés, a másik az így megértett létbe való türelemmel, szelídséggel, alázattal való belehelyezkedés. Az önmagával való azonosság tehát azért (lenne) döntő fontosságú minden emberi lény számára, mert csak ennek dinamikus állandósága segítheti abban, hogy a létmegértés és létbe való belehelyezkedés kényes műveleteit „meggondolt gondolatokkal” alapozza meg.

A mai világ azonban egyre végzetesebb módon az egyre kevésbé meggondolt gondolatokra látszik épülni. Ennek egyik tragikomikus megnyilvánulása, hogy az internet tele van olyan videókkal, amelyeknek összefoglaló neve valahogy úgy hangzik: „pedig jó ötletnek tűnt”. Ezek a videók általában valamilyen hétköznapi „bukást” ábrázolnak (legtöbbször a szó közvetlen fizikai értelmében is), ahol egy jónak látszó ötletről, amikor az az elgondolásból a megvalósítás fázisába lépett át, kiderült, hogy nagyon-nagyon rossz ötlet, tehát át nem gondolt gondolat volt.

De vajon mi lehet az oka annak, hogy a homo sapiens nevű faj napjaink globális „szép új világában” egyre vészjóslóbb tempóban válik egy olyan planetáris dimenziójú bio­lógiai láncfűrésszé, amely perverz önpusztító kíméletlenséggel számolja fel külső természetének (föld, víz, levegő) és belső természetének (lelki, erkölcsi, szellemi talapzatának) tisztaságát. Sőt, hovatovább egész létét, amivel egyébként ok-okozati szinten teljesen tisztában is van. Vagy aki, hogy egy friss „aktuálpolitikai” példával éljek, precízen megtervezi és végrehajtja azt az akciót, amelynek lényege – a kevésbé erős idegzetűek számára óvatosan fogalmazva –, hogy mikor bemegyek hazám konzulátusára, a létminőségem még egy emberé, amikor viszont „kijövök”, már olyan „oldat” vagyok, amelyben még a DNS-em identitása sem detektálható többé immár. És az már csak hab a tortán, amikor kiderül, hogy mindez a leírhatatlan iszonyat sok ezerszer ismétlődő unalmas napi rutin, és most is kizárólag azért engedték a világ urai, hogy egy pillanatra betekintsünk a „lét alatti létnek” ebbe a fortyogó poklába, mert a nyers érde­keik így kívánták. Hová lett őseredeti identitásunk? – kérdezzük egyre riadtabban. Az az őseredeti identitás, amelynek a létmegértés és az így megértett létbe való szelíd beilleszkedés a legmélyebb képessége? Hisz az ember mint Isten képmása, azért kapta a szakrális felelősségére bízott földi világot ajándékba, hogy a jó gazda gondosságával gazdálkodjon vele. Ezek a többnyire ki nem mondott kérdéseink ilyenkor, a béke, szeretet és nyugalom ünnepén sokkal fájdalmasabban hangzanak, mint máskor.

Hová lett hát identitásunk a végtelen időben? Hol és mi veszett ki belőlünk, és legfőképpen miért? Mi okból, vagy ha esetleg ahhoz is lenne merszünk, hogy így kérdezzünk: mi célból történik meg velünk mindez? Válasz, különösen megnyugtató válasz, sajnos nincs, és egyhamar nem is igen lesz. Karácsonykor mégis erőt kellene gyűjtenünk, hogy megtaláljuk identitásunkat a végtelen időben.

Bogár László - ]]>www.magyarhirlap.hu]]>