Bogár László: Brexit itt, Brexit ott

Négy nappal vagyunk a Nagy-Britannia európai uniós kilépéséről szóló népszavazás előtt. A tények formális felszínén arról van szó, hogy a közösségből kiléphet a hatalmi befolyását tekintve Németország és Franciaország után a szervezet harmadik meghatározó országa. De ha megpróbáljuk ennek a nem jelentéktelen kérdésnek a lényegét feltárni, valós súlyát megítélni, akkor ugyanabba a csapdába jutunk, mint világunk szinte minden más fontos kérdésének a megítélése esetén. És ez nem más, mint az a tény, hogy a dolgok természetének a megértéséhez alkalmas elbeszélési módra volna szükség, de a világ, amelyben élünk, leginkább egy brutálisan örvénylő kaotikus beszédtérrel írható le. A narratívák ennek nyomán elmélyülni látszó permanens globális háborúja, és főként az ebből származó negatív indulati energiák szinte teljesen lehetetlenné teszik számunkra, hogy nyugodt, türelmes „aprómunkával” megismerjük a kérdések mögött (alatt, felett) meghúzódó lényeget.

Mire és hogyan buzdítja a választókat, a legutóbbi felmérések alapján alapvetően kilépéspárti többséget Nagy-Britannia legolvasottabb napilapja, a The Sun? A lap szerint Nagy-Britannia több mint négy évtizednyi tagsága alatt az Európai Unió „egyre inkább kapzsi, pazarló, erőszakos, válságok idején pedig lélegzetelállító módon inkompetens” szervezetté vált. Ezért aztán teljesen logikus a következtetés, hogy „meg kell szabadulnunk a diktatórikus Brüsszeltől, mert ha Nagy-Britannia az Európai Unió tagja marad, akkor néhány éven belül elnyeli ez a megállíthatatlanul terjeszkedő, német dominanciájú szövetségi állam”.

Ezek a megállapítások, noha kétségtelenül tartalmaznak bizonyos féligazságokat, összességében alkalmatlanok a megalapozott véleménynyilvánításra. Vegyük észre tehát, hogy ez a „diagnózis és terápia” így, ebben a formájában csak arra jó, hogy a vesztes többség indulatait úgy csatornázza be, hogy az mindenképpen a várt eredményhez vezessen.

És hát a „várt” eredmény most már egyértelműen a kilépés. De tudjuk-e, hogy valójában ki ennek a „várt” eredménynek az alanya, vagyis hogy ki „várja” a kilépést? A dolog azért zavarba ejtő, mert a meghatározó politikai szereplők és a mögöttük álló politikai pártok többsége is a bennmaradást támogatja, sőt, összességében a meghatározó globális pénzhatalmi rendszer (a „City”), az „üzleti körök” is inkább az uniós tagság fenntartását látják helyénvalónak, akárcsak „szócsöveik”, a Financial Times vagy az Economist.

Ritkán szokott előfordulni, hogy valami olyan „népi” döntés szülessen, amely egy adott lokalitás helyi uralmi struktúráinak és a lokalitást vezérlő globális hatalmi struktúrának is ellenére van. A nép mint lehetséges alany, nem nagyon jöhet szóba, mert nem gondolhatjuk komolyan, hogy az átlagos választópolgár valóban alkalmas egy ilyen hihetetlenül komplex kérdés eldöntésére, a hosszú távú előnyök és hátrányok tudományos pontosságú összehasonlítására.

Nem, a népszavazáson résztvevők döntő többsége mindezeket az összefüggéseket nem ismeri, de nem is nagyon érdekli mindez. A választók ugyanis általában nem a valóság értékelése alapján döntenek, hanem az egyes véleményhatalmi komplexumok valóságról szóló „történeteit” hallgatják meg, és ezek közül arra adják a voksukat, amely aktuális érzelmi-indulati állapotukhoz a legközelebb áll.

Márpedig az aktuális érzelmi-indulati állapot ma a csalódottság, a reménytelenség, a frusztráció, fenyegetettség, szorongás, tehetetlen düh és más hasonló negatív érzelmi energiák által írható le. Európa népeinek – és persze a briteknek is – nagy része ma vesztesnek érzi magát, és tegyük hozzá, hogy többnyire joggal. Ezért teljesen kézenfekvő az a feltételezés, hogy mindenféle olyan akcióban szívesen vállal szerepet, amelyben nemet kell mondani, és ahol leginkább büntetni lehet. Büntetni azokat a hagyományos uralmi struktúrákat, amelyek elképzelésük szerint vesztes létük okozói, fenntartói.

Jelen esetben azért alakulhatott ki, legalábbis a közvélemény-kutatások szerint az uniós tagságot elutasító többség, mert a csalódott, önmagát sokféle értelemben kiszolgáltatottságban és fenyegetettségben érző választók így egyszerre büntethetik meg a számukra globális fenyegetésként tételeződő Európai Uniót, akárcsak a hagyományos uralmi struktúrák lokális osztagait.

 Ha tehát a valóságos „alanyt” vagy „alanyokat” keressük, akkor az alapkérdést másként kell feltennünk. Arra kellene választ keresnünk például, hogy ha az Európai Unió egyre kevésbé alkalmas konstrukció ahhoz, hogy Európa egésze egységes stratégiák mentén legyen képes emberséges jövőt építeni önmaga számára, akkor erre miért nem az az első kézenfekvő válasz, hogy akkor olyanná kellene tenni. Attól ugyanis, hogy szép lassan mindenki kilép ebből a nyilvánvalóan egyre alkalmatlanabbá váló szerveződésből, az eredeti probléma, mármint hogy miként lehetne méltó emberi létfeltételeket teremteni Európában, még nem oldódik meg. Sőt, szinte biztosra vehető, hogy az így széthulló közösség sokkal inkább válna a tehetetlenség, az anarchia és a káosz színterévé, mint a mostani, amely a jelenlegi uralmi struktúráival kétségtelenül ilyen irányba halad.

Ha tehát a népszavazási színjáték valóságos szerzőit akarjuk beazonosítani, akkor őket ugyanabban a láthatatlan térben kell keresnünk, mint amelyben Európa kiprovokált öngyilkossága többi drámai fejleményének – mint például a bevándoroltatás – értelmi szerzőit gyanítjuk.

Bogár László – ]]>www.magyarhirlap.hu]]>