- 0
A szovjet birodalom széthullásával az Egyesült Államok maradt az egyet len szuperhatalom, és úgy tűnt, hogy nem lesz több háború a világ államai között. Mára ez az álom is szertefoszlott: Oroszország, Kína, az Európai Unió, India vagy Irán mind térségi vezető szerepre tör.
Robert Kagan, Brüsszelben élő befolyásos amerikai politológus és történész új könyve igen figyelemreméltó munka. Tükrözi az amerikai politikai elit új felismerését, mely szerint a történelemnek még sincs vége, és továbbra is a nemzetállamok hatalmi ütközései alakítják az élő történelmet. Az Egyesült Államok az egyetlen globális nagyhatalom, de Oroszország, Kína, az Európai Unió, India és Irán térségi vezető szerepre törnek. Rejtett és nyílt pénzügyi, gazdasági és információs háborúkat vívnak egymással a nemzetállamok, valamint az egyetlen nemzetállamok feletti képződmény, az EU a nyersanyagokért, az energiáért, a piacokért.
Visszatért a liberális demokráciák és a tekintélyelvű rendszerek közötti szembenállás, s egyre erősebb az orosz, kínai és iráni rendszer. Harmadik ütközésként kiéleződött a küzdelem az iszlám és a modern, világi kultúrák között. A felvilágosodás Kant által meghirdetett eszméje szerint a liberális kormányok világában már nem lesz háború, és a kereskedelem - Montesquieu szerint is - természetes módon visz a béke felé: nos, ez ma távolabb van, mint valaha. Az ideológiák, a nacionalizmus és a háborúk nem tűntek el, sőt, éppen erősödőben vannak.
Újból megjelent a nagyhatalmi nacionalizmus a világpolitika színpadán. Henry Kissinger mindig is figyelmeztetett, hogy a nemzetközi verseny az emberi természetben gyökerezik, ám a kilencvenes évtizedben már, illetve még gyengék voltak az Egyesült Államok versenytársai: úgy tűnt, beköszönt a világbéke. Majd Kína, India, és 2000 után Oroszország is megerősödött, és igazzá vált a kínai előrejelzés: "Egy szuperhatalom, sok erős nagyhatalom." A Kaukázus, Közép-Ázsia és a Balkán újból az orosz, amerikai, kínai és európai érdekek ütközőzónájává vált, így Eurázsia nyugati fele a béke szigete helyett újból frontvonal.
Putyin korábbi orosz elnök a Szovjetunió összeomlását a XX. század legnagyobb geopolitikai katasztrófájának nevezte, és az orosz politikai elit Oroszországot tekinti Eurázsia vezető hatalmának. Az Európai Unió - mely bizonyos tekintetben egy sajátos, nemzetek feletti önkéntes birodalom - keleti bővülése lassult, ez is erősíti az orosz ambíciókat.
Kína a saját önképe szerint "virágzó ország, erős hadsereggel", és hivatalos politikája szerint a "békés felemelkedés" útját járja. Kagan szerint azonban Kína egyre inkább úgy viselkedik, ahogy a korábbi, emelkedőben lévő nagyhatalmak. Kína új önbizalma, büszkesége, és az a hit, hogy övé a jövő, olyan politikát sejtet, mely azon alapul, hogy a gazdasági felemelkedéssel világpolitikai vezető szerepét is vissza kívánja szerezni, először Kelet-Ázsiá ban, később az egész globális térben. A kereskedelmi nagyhatalmak soha nem voltak békések: az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Spanyolország, Velence és az ókori Athén mind tengeri katonai erővel védték meg kereskedelmi érdekeiket. Kína most erős flottát épít, mint tette száz évvel ezelőtt a császári Németország.
A történelem minden felemelkedő nagyhatalma úgy érezte, hogy az összes többi hatalom összefog ellene. Ezt érezte az Egyesült Államok, Németország és Japán a XIX. század végén, és most a kínaiak érzik ugyanezt. A Malakka-szorost - ahol Kína életfontosságú kőolaj-szállítási útvonala halad át - az Egyesült Államok ellenőrzi, és a kínai vezetés szerint az amerikaiak úgy szeretnék fenntartani szuperhatalmi helyüket a világban, hogy megakadályozzák Kína felemelkedését. Az ázsiai ország stratégiai függetlenségre törekszik, miközben végső soron számít egy Tajvan sorsa feletti katonai ütközésre Washingtonnal.
Kagan azt sugallja, hogy elkerülhetetlen a katonai konfliktus a tekintélyelvű rendszerek és a demokráciák között. Kína, Oroszország, Irán az egyik oldalon, az Egyesült Államok, az Európai Unió, Japán, India és a többi demokrácia a másikon.
Újból megjelent a nagyhatalmi nacionalizmus a világpolitika színpadán. Henry Kissinger mindig is figyelmeztetett, hogy a nemzetközi verseny az emberi természetben gyökerezik, ám a kilencvenes évtizedben már, illetve még gyengék voltak az Egyesült Államok versenytársai: úgy tűnt, beköszönt a világbéke. Majd Kína, India, és 2000 után Oroszország is megerősödött, és igazzá vált a kínai előrejelzés: "Egy szuperhatalom, sok erős nagyhatalom." A Kaukázus, Közép-Ázsia és a Balkán újból az orosz, amerikai, kínai és európai érdekek ütközőzónájává vált, így Eurázsia nyugati fele a béke szigete helyett újból frontvonal.
Putyin korábbi orosz elnök a Szovjetunió összeomlását a XX. század legnagyobb geopolitikai katasztrófájának nevezte, és az orosz politikai elit Oroszországot tekinti Eurázsia vezető hatalmának. Az Európai Unió - mely bizonyos tekintetben egy sajátos, nemzetek feletti önkéntes birodalom - keleti bővülése lassult, ez is erősíti az orosz ambíciókat.
Kína a saját önképe szerint "virágzó ország, erős hadsereggel", és hivatalos politikája szerint a "békés felemelkedés" útját járja. Kagan szerint azonban Kína egyre inkább úgy viselkedik, ahogy a korábbi, emelkedőben lévő nagyhatalmak. Kína új önbizalma, büszkesége, és az a hit, hogy övé a jövő, olyan politikát sejtet, mely azon alapul, hogy a gazdasági felemelkedéssel világpolitikai vezető szerepét is vissza kívánja szerezni, először Kelet-Ázsiá ban, később az egész globális térben. A kereskedelmi nagyhatalmak soha nem voltak békések: az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Spanyolország, Velence és az ókori Athén mind tengeri katonai erővel védték meg kereskedelmi érdekeiket. Kína most erős flottát épít, mint tette száz évvel ezelőtt a császári Németország.
A történelem minden felemelkedő nagyhatalma úgy érezte, hogy az összes többi hatalom összefog ellene. Ezt érezte az Egyesült Államok, Németország és Japán a XIX. század végén, és most a kínaiak érzik ugyanezt. A Malakka-szorost - ahol Kína életfontosságú kőolaj-szállítási útvonala halad át - az Egyesült Államok ellenőrzi, és a kínai vezetés szerint az amerikaiak úgy szeretnék fenntartani szuperhatalmi helyüket a világban, hogy megakadályozzák Kína felemelkedését. Az ázsiai ország stratégiai függetlenségre törekszik, miközben végső soron számít egy Tajvan sorsa feletti katonai ütközésre Washingtonnal.
Kagan azt sugallja, hogy elkerülhetetlen a katonai konfliktus a tekintélyelvű rendszerek és a demokráciák között. Kína, Oroszország, Irán az egyik oldalon, az Egyesült Államok, az Európai Unió, Japán, India és a többi demokrácia a másikon.
Matolcsy György, hetivalasz.hu
