Politikai számvetést készíteni egy távozó esztendőről lehet értelmiségi pótcselekvés, de egy új reménység kezdete is. 2014-re visszatekinteni mégis kitüntetett aktus, mert soha nem nyert még a jobboldal egy esztendőben három nagy választást. (A baloldal sem.) Az meg alighanem világcsúcs bolygónk demokratikus fertályán, hogy egy politikai blokk zsinórban kétszer kétharmadot szerezzen a fő (parlamenti) voksolásokon.

Azt gondolná a polgár: ilyenkor huzamosabb időre lecsillapodnak az indulatok, komótos és céltudatos kormányzásba kezd a hatalmában ily módon megerősített nyugodt erő. Ehelyett külső felszíni háborgás és belső párterózió jelei mutatkoznak. Az előbbin, a permanens tüntetésesdin nincs mit csodálkozni (megígérték: „nem lesz itt nyugi”); az utóbbin, a Fidesz-repesztgető egymásnak feszülésen igen. Létezik, hogy elhitték a sikerszéria láttán: az istenadta nép immár zárójelbe tehető, s a farok csóválja a kutyát? Megirigyelve a XX. századi marakodó politikuselődöket, úgy hinnék, a hatalom tetszőlegesen aprózható, hazavihető, s immár nem az egységben van az erő? A polgárnak persze ínyére volna, ha a feszültségek mögött valóban etikai vívódások, nem pedig parciális érdekek rejtőznének. Mutatván, hogy ez a hatalom – noha messze nem tökéletes – mégiscsak erkölcsösebb, mint amit felváltott. De ez az egész így, ahogy van, mégis nehezen emészthető – s nem a zuhanó népszerűségi mutatók miatt, amelyeknek három évvel az újabb választások előtt legfeljebb szeizmográf jellegük miatt van némi jelentőségük.

A 2015-ös esztendő első hónapjai választ adnak arra: hosszú távon működőképes-e a bő öt éve bejelentett – centrális erőtérnek elkeresztelt – rendszer. Ezek ugyanis most nem centripetális, hanem centrifugális erők. A liberális írástudók már akkor sem akarták érteni, hogy nem a kádári „demokratikus centralizmus” reinkarnációjáról van szó, hanem a kormányzás és az országszervezés új, hatékonyabbnak gondolt módjáról. A nagy orbáni modellkísérlet próbája most ugyanaz, mint a pudingé: elfogyasztják-e; van-e rá társadalmi kereslet? Sokáig (négy éven át) úgy tűnt: igen. Ezt támasztotta alá a kétharmados újrázás. Mi történt október óta? Tényleg az elfuserált netadó a légy a tejben? Vagy valóban a külpolitikai ármány áldozata a legitim magyar kormányzás?

Nem hiszek a permanens nemzetközi összeesküvésekben – a nagyhatalmi érdekérvényesítésben annál inkább. Az orosz medvével többször, tartósan megjártuk már, de azért lehetnek kölcsönös érdekeink. A demokrácia a kapitalizmus politikai kivetülése, a tőkés rendszert pedig alapvetően érdekek, s csak másodsorban eszmék és értékek vezérlik. Amerika vagy az unió beszélhet tehát korrupció elleni küzdelemről, demokratikus normákról meg emberi jogokról – mégis elsősorban az érdekeiért száll síkra. Ebbe pedig belefér a Medúza tutajának sorsára hagyása a Földközi-tengeren csakúgy, mint a falépítés a mexikói határon. Ehhez képest a lépten-nyomon felmerülő aggály, hogy egy demokratikusan megválasztott kormányfőt esetleg idő előtt el szeretnének távolítani a hatalomból, valóban bagatell tétel. Mégis, 2015 Magyarországán alighanem az a fő kérdés: lehetséges-e ez; van-e erre sikeres és törvényes politikai technológia? (A nyomásgyakorlás még belefér: teher alatt nő a pálma.) A demokráciába vetett hitem (hitünk) múlhat a válaszon.

A polgár jól teszi, ha konkrét esetekben visszatér a józan észhez: valószerű-e, amit ezzel kapcsolatban (is) eléje tálalnak? A szilveszter éjszakáján is a Parlament előtt szónokló harminc tüntetőt, a Facebookon egyre-másra organizált demonstrációdömpinget talán még tudja hova tenni. Az ilyesmi még a netforradalmi időkben sem szerveződik spontán módon: agytröszt kell hozzá; pénz, paripa, fegyver. Demokráciában legitim dolog a politikába befektetni kül- és belhoni beruházóknak egyaránt. A hovatovább arcról ismerős aktorok utcai rebellióinflációja meg szükséges az eseménygeneráláshoz, a közvélemény szellemi kifárasztásához, a készséges külhoni sajtószemlékhez is. Médiakultúránk pedig olyan lett, hogy nemcsak az előzményeket tartja melegen, de a korábbi konfabulációkat is előzményként tálalja. Aki az internet bal fertályáról, a 168 Órából vagy a Népszavából tájékozódik, idővel valóban úgy hiheti: Orbán Viktor, az Európai Unió számszerűleg leglegitimebb miniszterelnöke tényleg a bukás szélén áll.

Utóbbi orgánumnak például becsületszóra el kellene hinnem, amit az óévben titokzatos (természetesen anonim) vezető fideszesekre, kormánytényezőkre hivatkozva világgá röpített: Angela Merkel februárban azért látogat Budapestre, hogy személyesen közölje Orbán Viktorral a menesztését, hacsak virtuálisan hadat nem üzen Oroszországnak. (Így aztán már nem is kell arról beszélni: hogyhogy az unióvezér kancellár asszony szóba áll a testvérpárti magyar „páriával”?) Tessék azért ezt elképzelni: kiválasztja berlini szekrényéből a kiskosztümöt, majd egy külön polcról leemel egy alkalomhoz illő selyemzsinórt. A népszavás konteó legbájosabb része, hogy Orbánnak azt is a fülébe súgják: ki lehet a kétharmados Fideszből az utódja. Erre mondta volna boldogult nagyapám: ahogy azt Móricka elképzeli. Egy lengyel kolléga meg azt álmodta: Merkel a nyáron – mintha hadikommunizmus volna – pedagógiai célzattal visszavetette a termelést a magyarországi német autógyárakkal, hogy visszaessenek az ipari mutatóink. S ezt szemlézték is! Az ostobaságnak és/vagy a rosszindulatnak nincs határa.

A Népszava szilveszteri publicisztikájában (Friss Róbert tollával) alaposan kiosztja a „demokratikus ellenzék” parlamenti pártjait, amiért nem tűnnek el önként a színről, átadván helyüket az új generációs facebookos csoportocskáknak. „Milyen baloldal az, amelynek máig nem sikerült még egy Horn Gyula tehetségű méregkeverőt sem felnevelnie?” – dörög a generációs ellenzéki forradalmat hirdető szerző; bár csúnyán kilóg a gyurcsányista lóláb: „Milyen baloldal az, amely politikailag megfojtotta a 2006-ban egyetlen pillanatra európai horizontú programot felmutató kormányfőjét, hogy aztán dj-ként végezze?” Az indulatos, ám kétségkívül üde hangvételű cikk sajátosan rímel Kövér László interjúhelyzetben előadott víziójára, miszerint bizonyos külhoni erők egy „SZDSZ-kreatúrapárt” létrehozásán fáradoznak. (Ha így van, a CCCP-s pólókból ítélve eléggé az út elején járnak.) Tény, hogy e kreativitásból a volt SZDSZ-eseket szisztematikusan kifelejtik, hajdani érdemeiket leginkább elfelejtenék – hiába sértődött ezen vérig még az óévben Kuncze Gábor. Most meg azt olvasom az ex-Szabad Európá-s Kasza László memoárjában (a 168 Óra közölt belőle szemelvényt), hogy Demszky Gábor két és fél éve éppúgy randevút kért tőle a müncheni városháza melletti szökőkútnál, mint a nosztalgikus szamizdatos időkben, amikor a Kádár-rendszer elől „rövid amerikai ösztöndíj” segítségével menekült. „2012 nyara, huszonkét évvel a rendszerváltás után. Telefon: »Szia! Demszky. Itt vagyok Münchenben, megint a szökőkútnál.« Odamentem. »Megsúgták, hogy tűnjek el, mert le akarnak tartóztatni.« A két letartóztatási fenyegetés között húsz éven át ő volt Budapest főpolgármestere. Akkor közös ellenségük, a diktátor Kádár akarta bebörtönözni, most hajdani szövetségese, Orbán” – zárja rövidre Kasza.

Láthattuk: Demszkyt azóta sem tartóztatta le senki. Azaz vagy Demszky hazudott, vagy Kasza, vagy pedig valóságnak fogadják el saját összeesküvés-elméleteiket. A közös elem: a megsúgás. Becsületszóra. Azt hiszem, 2015-ben sem fogunk unatkozni.