Kiss László: Nem adjuk Andrét!

Nem mindegy bizony, mert a halhatatlan playboydemokrata nélkül alighanem árvának éreznénk magunkat.

Nekünk jó ideje mindig is voltak nagy barátaink, mint például Sztálin Jóska – sőt, ő egyenesen édesatyánk volt –, vagy Nyikita Szergejevics Hruscsov, majd Leonyid Brezsnyev. De jó, hogy tudtuk, ott állnak mögöttünk, rájuk mindig számíthatunk. Most pedig itt van nekünk az Egyesült Államok. Igaz, kicsit késett, eredetileg ötvenhatra jelezte érkezését, vártuk is marhára, de annyi gondja-baja volt útközben, így is csoda, hogy egyáltalán ideért.

Ráadásul nem tankkal jött – úgy gyorsabb, praktikusabb, egyszerűbb –, nem, hanem pénzzel. Az átutaláshoz pedig adminisztráció, papírmunka, ahhoz meg idő kell. Nem is kevés.

Viszont a pénz mégiscsak tisztább. Nem feltűnő, nincs szaga, nem csörög-csattog a kockaköveken, és még a Molotov-koktél sem árt neki. Már, ha meghúzza magát, titkos bankszámlán lapul. Úgyhogy amióta a föníciaiak feltalálták – bár a hazai komprádor burzsoázia azt állítja, hogy az amik akkor már régen dollárral fizettek –, az évszázadok során, időközben kiderült, hogy sokkal diszkrétebben lehet vele baráti szolidaritást kifejezni, demokráciát terjeszteni. Úgyhogy a pénz megjött – a hazai kollaboránsok legalább úgy várták, mint egykoron Kádárt Szolnokról –, és idővel a nagy Goodfriend is megérkezett.

Megérkezett bizony, és – legalábbis az amerikai külügy helyettes államtitkára, Thomas Melia szerint – azt a munkát végzi Budapesten, amellyel a miniszter és az amerikai elnök megbízta. Főfoglalkozásban küzd a demokráciáért, a demokráciánkért, és keményen harcol a korrupció ellen. Betilt, kitilt, tűr, támogat. És tüntetésekre jár. Hát, istenem. Ha egyszer ez a hobbija. Gyűjthetne Márka-kupakot, drónt röptethetne a Fradi–Újpest meccsen, mint békegalambot a Groupama Arénában, indulhatna a Megasztárban vagy a Maradj talpon! vetélkedőn, és mint hajdan Ságváriék, ifjúmunkásokkal kirándulgathatna kádkő- és villanézőben a Szemlőhegyre. De ő nem és nem. Ő kitartóan tüntetésre jár.

Ő a trademark, a védjegy, az iránytű, hogy el ne tévedjünk ebben a büdös nagy antidemokráciában. Ő az, aki segít, aki nem kis erkölcsi támaszt nyújtva bátorítást ad az olykor még bizonytalankodó, botladozó kezdőknek. Na, legfeljebb nagy néha, szigorúan szűk, zárt baráti körben engedi el magát, kuplézik kicsit, és állítólag igen szépen énekli, hogy Stux, maga vérbeli párizsi lett, és nagy-nagy átéléssel Koncz Zsuzsától az André, je t’aime-et.

És most ezt az Andrét vennék el tőlünk, rendelnék haza. A mi Andrénkat. Nem, nem adjuk. Még akkor sem, ha otthon is lenne némi dolga.

Például szétnézhetne Guantána­món. Kifigyelhetné – akár csak a távolból, mint a hazai tüntetéseken is teszi, a kerítésen túlról –, hogy igaza-e: disznóhússal tömik a muszlim rabokat, és a renitenst, aki nem eszi meg, azt egy kanadai iparirock-banda zenéjével kínozzák. Aztán belehallgathatna Angela Merkel beszélgetéseibe, és mintegy mellékesként, egyúttal lefülelhetné a magyar adóhivatal telefonforgalmát. És persze kitapasztalhatná Saint Louist. Sétálhatna a roppant egészséges levegőjű – már, ha nincs éppen könnygáz- és gránátveszély – előváros, Ferguson utcáin-terein, elbeszélgethetne a demokrácia és a jogállam minden áldását élvező afroamerikai lakosokkal a rasszizmus diszkrét bájáról.

De, ismétlem, nem adjuk Andrét. André kell nekünk.

Most különösen, hogy az elnyomástól és a szolgasorstól ebben a gonosz, illiberális demokráciában már az ATV-ig sem látunk el.

Úgyhogy, ha igazi barátunk Amerika, akkor André marad. S ha aztán végleg leállnak a tüntetések, hogy ne unatkozzon, benevezzük a ValóVilágba. A számítógép-alkatrészekről pedig szigorúan mi gondoskodunk!

Kiss László – magyarhirlap.hu