Illyés így ír magáról a Koszorúban:

„…szólni tudó más nyelveken is,

hű európaiként

mondandói miatt figyelemre,

bólintásra becsült más népek előtt is...”

Mindez igaz Jancsóra is. S aki most, halála okán politikai szerepvállalásait emlegeti csak, nos, az nagyon rossz úton jár. Mert Jancsó igenis része az egyetemes művészetnek, függetlenül mindentől, függetlenül minden egyébtől.

Éppen ezért egy egészen más kérdést kell feltenni vele kapcsolatban. De ezt a kérdést viszont nem lehet nem feltenni. Lássuk:

Adott két művész, akik egyszerre indulnak, mindketten innen, az elátkozott, gyönyörűséges, rettenetes és érthetetlen Kelet-Közép-Európából. Egyikük Jancsó Miklós, másik Andrzej Wajda. Jancsó 1921-ben, Wajda 1926-ban született, Jancsó 1951-ben, Wajda 1952-ben kap filmrendező diplomát. Az első, nemzetközi figyelmet és sikert arató munkájuk között már nagyobb a különbség. Wajda már ’57-ben elkészíti a Csatornát, Jancsó csak nyolc év múlva, 1965-ben a Szegénylegényeket.

De mindkettő kultuszfilm lesz - bármit is jelentsen ez a furcsa és alaposan lejáratódott fogalom. S ahogy a lengyeleknek a Csatorna lesz az örök túlélés szimbóluma, úgy lesz minekünk is örök szimbólum a Szegénylegények. Örök szimbóluma a senki más számára nem felfogható magyar sorsnak. Az örök magyar hősiességnek, örök magyar árulásnak, örök magyar naivitásnak, önsorsrontó becsületességnek, ostobaságnak, örök magyar hiábavalóságnak.

Benne van Himnuszunkban a legnagyobb, legiszonyatosabb hiábavalóság:

„S ah, szabadság nem virúl

A holtnak véréből.”

S ugyanez van benne Jancsó filmjében, együtt a reménytelen reménnyel. És soha senki sem tudta úgy életre kelteni a végtelen magyar rónaságot, ahogyan ő tette a Szegénylegényekben.

Aztán jöttek a többi munkák, itt is, ott is. Wajda elkészíti a Márványembert és a Vasembert, nagyjából akkor, amikor Jancsó elmegy Olaszországba. Hosszabban lehetne elemezni ezeket az esztendőket is, de most nem ez a feladat. A mostani feladat feltenni a kérdést, az egyetlen és legfontosabb kérdést. S ez a kérdés a két művész búcsújáról szól.

Wajda a kelet-közép-európai rendszerváltások után, művészi pályája lezárásaképpen elkészíti a Katynt. Jancsó ugyanekkor és lezárásképpen a Pepe-Kapa filmeket csinálja meg.

Wajda búcsúja katarzis. A Katyn katarzis. Örök érvényű, egyetemes összefoglalása a huszadik század minden iszonyatának, s benne a semmi mással össze nem téveszthető kelet-közép-európai iszonyatnak. A Katyn nem egyszerűen méltó lezárása egy egyetemes, nagy művész pályájának, hanem ezen életmű megkoronázása.

Jancsó ezzel szemben teljesen eltéved a rendszerváltás után. Nem politikailag téved el, hanem művészileg, és ezzel együtt emberileg is. Jancsó utolsó filmjei nem egy egyetemes művész méltó búcsúja a pályától és az élettől, hanem egy eltévedt, összezavarodott ember szánalmas kísérletezései.

Alig-alig van riasztóbb az utolsó Jancsó-filmek kétségbeejtő ürességénél, semmitmondásánál, hátborzongató ostobaságánál.

Jancsónak nem maradt szava, nem maradt gondolata a rendszerváltás utánra. Nem maradt ereje, nem maradt lelke a szembenézésre. Nem maradt neki más, csak a Pepe meg a Kapa. A kérdés pedig az, hogy miért?

Illyés így fejezi be az imént már idézett Koszorút:

„…köpések-

mosta, dühpírja-törölte

orcájú fiaid közül egy, íme:

szólni tudó más nyelveken is,

hű európaiként

mondandói miatt figyelemre,

bólintásra becsült más népek előtt is:

nem léphet föl oly ünnepi polcra,

nem kaphat koszorút

oly ragyogót, amelyet, szaporán lesietve ne hozzád

vinne, ne lábad elé

tenne, mosollyal bírva mosolyra vonagló

ajkad, fölnevelő

édesanyám.”

Jancsó megkapott minden koszorút. De elfelejtette a helyét. Valami másban hitt. S ez messze túl van a politikán. Ez mélyebb, rémesebb üresség.

Nehogy mi is ilyenné váljunk. Mert akkor vége lesz mindennek.

Bayer Zsolt – magyarhirlap.hu

Tisztelt olvasók! Legyenek olyan kedvesek és támogassák "lájkukkal" a Flag Polgári Magazin facebook oldalát, a következő címen: ]]>https://www.facebook.com/flagmagazin]]>
- Minden "lájk számít, segíti a magazin működését!

Köszönettel és barátsággal!

]]>www.flagmagazin.hu]]>